Megígértem Vandának, hogy megcsinálom a biciklijét, ha már annyit költött rá. Most, hogy másodszor szereltem, már egészen gyorsan ment; ám igen érdekes kontrasztot mutatott a velejéig rozsdás bringa és a vadonatúj külső. Cserébe Vanda sütött nekem rántottát ebédre. Csirkés-hagymás rántottát. Előtte tófut is ettünk, hogy kibírjuk, amíg megsül. Kicsit éhesek lehettünk.
Délután, a szokásoknak megfelelően, de e tanévben először, össz-Sinsú Egyetemi kendóedzés. Éppen nem volt sok okosabb csinálnivalóm, meg arrra gondoltam, hátha találkozom egy csomó ismerőssel, akiket nem láttam négy hónapja, hát elmentem. Voltunk vagy negyvenen, mindenki ott volt, akit csak ismertem. A (tetején, nem hátul) begumizott hajam miatt ugyancsak mosolyogva, de kedvesen üdvözöltek; igaz, különösebben nemigen jött oda beszélgetni senki. Az edzés nem volt rossz, sem túl fárasztó; a sok ember miatt nem is lehetett borzalmasan hajtósra csinálni. Ezeknek az összejöveteleknek úgyis inkább az a célja, hogy vívhasson az ember másokkal.
Nagy meglepetésemre oda is rohant hozzám az egyik, kevésbé jó és általam kevésbé ismert lány. (A lányok többsége is erős, 1-2 danosak.) Nagyon lelkes volt, és nem pontosan értettem, miért; magának akart valamit bizonyítani, vagy csak kíváncsi volt, hogy ugyanolyan rosszul vívok-e, mint régen? Mindenesetre, legnagyobb meglepetésemre (meg egy kicsit az övére is) nem tudott megütni. Igaz, nagyon én se, meg nem is illik favágni egy feleakkora súlyú és húsz centivel alacsonyabb lányt, hát próbáltam inkább gyorsan, mint erőszakosan vívni.
Aztán megkértem Misirót (harmadéves, száltechnológia-tanszék, tehát Ueda), aki szerintem most a legjobb a diákok közt (háromdanos húszéves fejére); kedves volt, de pokoli gyors, és szó szerint felszeletelt. Majd némi toporgás után vívtam még egyet Sekivel (aki másodéves lett, lány, egydanos), akivel megint csak próbáltam finoman bánni, mire kaptam két akkorát tíz másodpercen belül, hogy félretettem azonnal minden jóindulatomat; a mérkőzés természetesen az ő javára volt kiegyenlítetlen, ám a végén megdicsért, hogy mennyit javultam. A dicséretet nem igazán tudtam hová tenni, hisz négy hónapja alig kendóztam, és bár én is érzem, hogy fejlődtem, de annyit azért mégsem.
Sportos hangulatban lévén, visszaugrottam kosarazni, de millióan voltak. Összesen két ötperces meccset játszottam (negyven perc alatt), aztán elegem is lett az egészből; elmentem vacsizni a kedvenc kifőzdémbe, aztán fürödtem egy nagyot, és nagyon jó lett…
Tényleg, nem tudom, mennyire világlik ki ez a sorok közül, de jó nekem itt. S nemcsak arra gondolok, hogy viszonylag kevés tanulgatásért is jól fizetnek. Sokkal inkább olyan apróságokra, mint hogy bár otthon a harmadik nap kiújult az aranyerem, és elég rondán (és végigkínlódtam vele egy hónapot), visszaérvén a negyedik napra szinte eltűnt; vagy olyanokra, hogy érzem, hogy újra fogyok az otthoni felszedett egy-két kiló után; arra, hogy sokkal jobban szeretem az itteni kosztot; arra, hogy itt sokkal csendesebben és nyugodtabban lehet élni, és akár éjjel is mászkálhat bárki, még lányok is az utcán, anélkül, hogy bántódásuk esne; meg sok más hasonló. Persze, mindennek megvan az ára: itt nincsenek jó viccek, és sokmindenhez piszokul alkalmazkodni kell, még külföldiként is. De még így is megérni látszik, legalábbis egy darabig.