Délelőtt elmentem a csodába valahova Matsumoto egészen déli részéig, mert villanyszótárt kerestem olcsón, de még drágán sem volt. És minden három áruházból kettő meg zárva. A nagy biciklizés után hazaérve egy üzenet várt a telefonon, hogy megjött a megrendelt hegyi cica (mármint a Panasonic Mountain Cat bicikli), menjek érte, amikor csak jólesik.
Előtte persze el kellett még menni egyetemre, ahol Sawaki pofaszőr óráján az elvileg Okinawára szakosodott lány, Fujisaki adott elő. Utána rohantam volna el, de Sawaki prof. megkért négyünket, akiknek ő a vezető tanárja, hogy segítsünk összerakni a százegynéhány kérdőívet a felméréséhez. Leültünk sorban, szedegettük a lapokat, a sensei a végén tűzőgépelt, és közben shiritorit játszottunk országnevekkel. Ez olyasmi, mint otthon, amikor az előző szó utolsó betűjével kezdődő szavakat kell mondani, csak itt szótagokkal. És nagyon kell vigyázni, hogy n-re végződő szót ne mondjon senki, mert n-nel (mármint n szótaggal) a japánban nem kezdődik szó. (Na, ni, nu, ne, no persze hogy van, de az nem jó.)
Az új biciklim egyszerűen szép. Elvacakoltunk egy darabig vele a boltban: vettem rá egy csomagtartót hátulra, és mindjárt fel is tetettem, és egy füst alatt, amíg piszmogtak vele, én meg a klipszet csavaroztam fel. Hazafelé még nem is mertem felülni rá, a másik bringán pedálozva toltam haza.
De tényleg nagyon jó, és valami elképesztően könnyű, még így is, hogy az egyik legnehezebbet vettem. Némi töprengés után rájöttem, hogy a kerekek és az egyéb szerelések tehetnek róla. Shimano Alvio rapid fire (értsd: nyomogatós, nem tekergetős) váltó (3×7 fokozat, de mintha jobb lenne, mint eddig bármilyen biciklimen) és fék (ennél már csak a csodaalumínium Deore a drágább), Araya dúralumínium felnik, valami spéci külső; életem eddigi legjobb nyerge, kormánytoldalék. Baj kettő van vele: még a 470 milliméteres vázból is maximumra ki kellett húzni az ülést, és emiatt akármilyen szép a kormánya, kicsit rossz rá támaszkodni; na és olyan szép, hogy félek ráülni.