Délelőtt muszáj volt kipróbálni az új biciklimet, elmentem újra egész dél-Macumotóig, ahol egy SunMax nevű diszkontáruház kellette magát. (A múltkor zárva volt.) Tényleg nem volt rossz hely, bár a legtöbb dolog éppen annyiba, vagy tíz yennel kevesebbe került, mint a mellettünk megnyílt újban; viszont volt egy csomó sport- és kempingfelszerelés, ami a másik áruházban nem. Igaz, most, hogy jön a szezonja, lehet, hogy a másik is rövidesen tele lesz velük. Mindenesetre vettem az új bringám süllyesztett fejű csavarjaihoz egy kulcskészletet meg egy kulacstartót kulaccsal, igazi Panasonicot (ha már olyan bringám van).
Délután kendóedzés, és miután egy ideje hurcolgatom magammal az üveg Egri Bikavért, hogy odaadjam Origuchi senseinek, most, hogy végre tényleg lejött, gyorsan a kezébe nyomtam. Ez aztán egy hosszú és zavaros láncolatot indított el:
Aznap amúgy is az elsősökkel berúgató parti (akarom mondani, felavató/köszöntő/a klubba belépésüket ünneplő, mindenki válasszon kívánt eufémizmust magának) lett volna, és az edzés utáni kötelező párperces megbeszélésen Origuchi sensei azt mondta, hogy akkor igyuk meg a bort, ha már hoztam, de akkor vegyünk hozzá kis szakét meg csámcsálnivalót. (Mint utóbb megtudtam, ez a megjegyzése ötezer yenjébe került két felsőbbévesnek. Akartam adni pénzt hozzá, de nem hagyták.) Szóval jött temérdek ropi, szake, meg minden, én kibontottam a bort, a sensei körbekínálta (ki lehet számolni, mennyi jutott egy embernek, ha voltunk vagy tizenketten), és a legtöbben fintorogtak, hogy nem is finom. Gyónnom kell: még soha az életben nem ittam korábban Egri Bikavért, de szerintem jó. Már amennyire egy bor jó lehet, mondjuk egy jó hideg őszibarackléhez képest. És a senseinek is ízlett, de ő volt Spanyolországban.
Többé soha nem szabad edzés után kendósokkal inni menni. Piszok szomjas voltam, ezért kicsit kikapcsoltak az önvédelmi reflexeim, és fel sem tűnt, hogy hátrom pohár szakét megitattak velem. Nem is éreztem semmit, csak amikor fel kellett állni. Igaz, aztán pillanatok alatt elmúlt – továbbra is fenntartom, hogy még sosem voltam igazán részeg.
Origuchi sensei elhívta a Komiyama nevű (idén ismét) negyedévest, meg engem vacsizni. Korábban megemlítettem neki, hogy a Suisei Kurabu nénije ismeri, mire azt mondta, jó, menjünk oda. Taxival. Aztán a vendéglőben nem a néni, hanem megint a lánya szolgált fel, akinek valami elképesztően felvágták a nyelvét. Állítólag volt egy évet Amerikában, de szerintem a csaposság is besegített. És még nincs húszéves.
Vacsi után Origuchi sensei – kissé már beállítva – kitalálta, hogy látogassuk meg az elsőévesek partiját. Annyit tudtunk, hogy az Aragaki senpai (harmadéves fiú) lakásán. Komiyama nem tudta, hogy hol van, és már azon voltak, hogy elkezdenek mindenféle embereket hívogatni telefonon, aztán inkább elárultam, hogy én tudom.
Mint később kiderült, ez nem biztos, hogy teljesen jó ötlet volt: megérkeztünk, és a másodévesek valami iszonyúan meglepődtek, hogy ott az öreg. Most sem értem pontosan, hogy miért, de valamiért hirtelen baromi kényelmetlen lett nekik. De aztán a sensei úgy egy óra múlva elment, és nem sokkal később (ekkor már éjjel kettő volt) én is. Az egyik elsős elkísért egy darabon, tán mert azt hitték, hogy részeg vagyok (okuk nemigen volt rá), mondván, hogy veszélyes ilyenkor este; mire megjegyeztem neki, hogy voltam katona, és hogy én ezeken a veszélyes estéken legfeljebb jól szórakozni tudok. Tényleg: a japán motoros bandáktól egyedül a japánok félnek; külföldieket is idegesít, ha túl hangosak, de leginkább görcsösen röhögniük kell rajtuk.