Amelynek eredményeképp hajnali fél hatkor keltem, nagyon szép időre. Elszöszmötöltem a szendvicsgyártással meg a reggelivel, meg az összepakolással, és végül is hétkor vágtam neki az útnak. A bicikli remekül működött: végül is bő háromnegyed óra alatt felszaladtam a Misuzu-tóig, anélkül, hogy le kellett volna szállnom. (Ez úgy hat kilométer otthonról, de ebből három 12-18 fokos lejtők.) Remekül éreztem magam, az idő szép volt, a bringa és az út is kifogástalan. Hát gyerünk, vágjunk neki annak a maradék 17 kilométeres útnak. Az út – az Utsukushigahara Skyline – még mindig le volt zárva a nagyérdemű elől, mint legutoljára, amikor a kempingbringával próbáltam meg télen felmenni, de hó egy csepp sem látszott, nem tudtam tehát mire vélni a dolgot.
Az út továbbra is egyenletesen (és elég keményen) emelkedett, bár valamivel istenesebb volt, mint addig (van a Misuzu-tóig rendesebb út is, csak az másik négy kilométerrel hosszabb, ez rövidebb volt, de piszok meredek). Szóval épp csak egy kicsit videózni megállva, szinte pihenő nélkül letekertem további nyolc kilométert, amikor setét balsejtelmek kezdtek gyötörni. Tudniillik először csak foltokban, aztán egyre inkább, végül pedig teljesen behavazódott az út. Én sejtettem, hogy magasra megyek, de azt nem, hogy ennyire…
Végül is úgy négy kilométernyi kínlódás után valamelyest javult a helyzet. Addig ugyanis jeges volt a hó, ahogy az arra járt autók nyomaiban megolvadt és visszafagyott, utána viszont teljesen szűz hó, amiben valamivel kényelmesebben lehetett tekerni. És az utolsó kilométereken már nem is emelkedett: Utsukushigahara (szó szerint szép mező) ugyanis nem egy pont, hanem a teljes neve neki Utsukushigahara Koogen, azaz Utsukushigahara Fennsík. Találtam is egy – annak rendje és módja szerint bezárt – parkolót és ajándékboltot, no meg egy térképet, ami egy kicsit zűrös volt, de az derült ki belőle, hogy ha még egy kicsit kínlódok felfelé, akkor a legmagasabb pont, Oogato (“a király feje”), ami egyébként 2034 méter magasan van, már csak úgy két kilométer. (Én lehettem úgy 1950-en ekkor. Azért nem 2000 métert másztam, csak 1400-at: Matsumoto közepe 592, az, ahol én lakom, úgy 610 méter magasan van a tengerszint felett. Magasabban, mint Zirc, az otthoni legmagasabban fekvő város.)
Ide már nem teljesen civilizált út vezetett: itt-ott a napon megolvadt a hó, meg sár volt, bár hogy lassan mentem, nem lett piszkos a bicikli; végül is csak felkínlódtam magam. Oogato tele van mikrohullámú átjátszóantennákkal, van rajta vagy hat épület, többek között az NTT (a belföldi telefontársaság), az NHK, az ABS és más tévétársaságokéval, no és volt rajta valami fogadóféle is. Gondoltam, most majd leülök, kényelmesen megebédelek (eddigre már úgy fél egy volt), nyújtózkodom, miegymás. Ebbe mindössze a hőmérséklet szólt bele: míg a biciklin való kínszenvedés során nagyon is jó idő volt, ahogy leültem, kiderült, hogy némi széllel a mínusz három-négy fok nem is olyan vidám. Csak érzékeltetésképpen: állandóan azon dühöngök, hogy felmelegszik a kulacsban az üdítő – hát most megfagyott. (Én előrelátóan vittem meleg holmit, kesztyűt is, de azért nem ilyen kemény télre öltöztem…) Tehát némi videózás és fényképezés után (összefagyott kézzel) még megpróbáltam átcaplatni a szomszédos, Oogahana (“a király orra”) nevű csúcsra, ami majdnem ugyanolyan magas, és itt meg a Shinshu Egyetem átjátszói vannak (igen, elég érdekes ott fönn), de ide már nem sikerült teljesen feljutni, nem lévén civilizált út, lévén viszont tábla, hogy tilos a bemenet.
Mire a parkolóig visszaértem, kicsit összepiszkolódott a biciklim meg a csomagtartón lévő táskák, merthogy még jobban olvadt a hó, és a földúton eléggé csúnyán fröcskölt. De a ruhám még istenes volt. A baj ott lett, hogy egy másik úton akartam visszamenni Matsumotóba, amiről viszont meg kiderült, hogy nem betonút, hanem föld, és csupa sár. Vagy hat kilométer hosszú volt, és a végére tetőtől talpig sáros lettem, a bicikli valami hihetetlenül mocskos, a táskák nemkülönben. Nem szólva arról, hogy a piszok meredek úton (meg nyilván a fék alá beszorult föld miatt is) a hátsó fékpofák gyakorlatilag teljesen ledörzsölődtek. Mindehhez olyan hideg, hogy le akartam esni a bicikliről. Egyszer sikerült is: egy kanyarban mehettem vagy 5 kilométer/órával, de meredek volt, és hirtelen ráfékeztem, mire a klasszikus módon szépen lefordultam róla előre. (Még soha nem volt olyan biciklim, aminek olyan erős első fékje lett volna, hogy megemelkedjen a bringa. Én is nehéz vagyok, meg általában sok a csomag is, de ezen a bringán sajnos, elég magasra kerül a súlypont.) A bringának természetesen semmi baja nem lett, de én érdekes, valamiféle furcsa, félig önkívületi állapotban éreztem magam, mintha részeg lennék, vagy magas lázam, vagy valami hasonló. Az egész úton az volt a legrosszabb, hogy bár magamat és a biciklit nem féltettem, úgyis be kellett egyszer járatni, de hátul a csomagtartón volt a fényképezőgép és a videokamera. Minden egyes ugratásnál úgy éreztem, hogy na, most töröm össze őket….
Aztán egy idő után csak beton lett az út, és zúgtam rajta lefelé (itt is 17 fokos lejtők, csak most a jó irányba), tovább fogyasztva a fékgumikat; egyszer csak három néni áll egy autó mellett, és integetnek, hogy álljak meg. Megálltam, kiderült, hogy az a bajuk, hogy füstölt a kerekük. Na ja, egyfolytában nyomták a féket, hát elforrt; de azóta megöntözgették, és lehűlt, mondtam nekik, hogy motorfék, kettes, ha nem elég, egyes; kísértem is őket egy darabon, de aztán én voltam a gyorsabb. (Persze, később visszaelőztek, ahogy kiegyenesedett az út.) Innentől már egészen civilizáltan hazaértem, bár a biciklinek minden baja kezdett lenni, főleg a váltónak; reméltem, csak azért, mert eltömődött kosszal, nem azért, mert tönkretettem valamit. Vandához beugrottam, hogy fényképezzen le; nem hitt a szemének.
Aztán vagy félóra hosszat mostam a biciklit, és itt-ott még mindig koszos; de úgy néz ki, a hátsó fékgumit leszámítva (az se kopott el még teljesen, de jó lenne kicserélni) semmi különösebb baja nem lett, itt-ott megrozsdált egy nagyon picit pár csavarfej, de azokat megpucoltam és leolajoztam. Meglepő módon nyolcas se igen lett a kerekekben, csak egy icipici, annyi meg szinte volt is; jobb lenne, ha nem lenne, mert akkor igazán klasszul be lehet állítani a fékeket, de még így is remek. Más kérdés viszont, hogy nyolcast nem szervizelnek, sőt, a küllőkulcsot sem ismerik az áruházban: ha ilyen komoly problémák vannak, visszaküldik a gyártóhoz garanciális javításra
Aztán lefürödtem, beraktam a táskákat ázni, és elmentem vacsizni az olcsó kifőzdébe. Csak utána tűnt fel, hogy a képem teljesen leégett, leszámítva a hajpántot, amitől most van egy fehér csík a homlokomon, a többi meg piros.

Leave a Reply