Sawaki prof. kitalálta, hogy ha már ilyen sok diákja van idén (azt mondta, már idejét nem tudja, mikor volt 4), akkor menjünk el egy “Sawaki-gumi” (Sawaki-csoport/banda/geng) kompá-ra. (A kompa eredetileg az angol companion-ból rövidült, de a jelentése már teljesen más; ugyan valóban jelenti elvileg azt, hogy “társaság”, de inkább csak az ilyen közös ivászatokra használják. Másik rettenet a “fizikai közelség”, elsősorban anya és gyermeke közötti közelség értelmében használt sukinshippu, amely minden japán szerint az angol skinship szó, csakhogy olyan meg nincs…)
A négy delikvens közül kettő már másodéves (tavaly jártam velük egy órára, és azt hittem, hogy ők még csak alapképzősök). Az egyik Fujisawa névre hallgat, fiú, és van vagy ötven kiló; a másik Kumasaki (kuma japánul medve), és tényleg medvelány: nagydarab, tagbaszakadt, Vandával jókat mosolyogtunk rajta, hogy de nem lenne jó összekülönbözni vele. Erre most kiderül, hogy férjezett, egy héttel idősebb, mint én. A harmadik pedig egy csoporttársam, egy Toyama prefektúrából való lány, Fujisaki (mókás, de senkinek nem tudom a keresztnevét), alacsony, mandula- (azaz műtetlen) szemű, és udvariasan, de néha piszok közvetlen. Ő az, aki okinawai nyelvjárásokkal foglalkozik, és amikor Sawaki prof. valamit kérdezett tőle, hogy ezt nem nézte át, akkor rém határozottan rávágja, hogy “Igen (japánban a tagadó mondatok tagadása pont fordítva megy), nem néztem át.”
Fujisaki és én különben is speciális állatfajta vagyunk. Az van ugyanis, hogy bár Sawaki prof. igazából nyelvész, valami okoknál fogva a bunkajoohooron, szó szerint “társadalominformatikai” tanszék vezető tanára, összesen két alatta levő adjunktussal. Ennek megfelelően, mi hivatalosan nem tartozhatunk hozzá, mint nyelvészek; ezért az a színfalak mögötti megállapodás, hogy Fujisakinak Niwa tanár úr, nekem pedig a számítógépekhez többet értő Ikeda tanár úr irkálja alá az összes papírjaimat, de a Sawaki prof tartja valójában az órákat, és segít. Érdekes.
Sawaki sensei tudott valami kínai éttermet a városban az állomáshoz közel, és merő sportolásból elgyalogoltunk odáig (a busz nemcsak drága, de ritkán is jár), közben nagyon beszélgettünk. Összeettünk mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen dolgokat, ittunk sok sört (már főleg a többiek), mégis megúsztuk 2000 yenből. (Az hasonló, nagyobb kompá-kra általában előre begyűjtenek 3-4000 yeneket, amit én azért nem szeretek, mert mivel nemigen iszom, enni meg mindenki ugyanazt kap, tehát nyilván más részegségét finanszírozom.) Miket is ettünk? Volt chilis garnélarák, valami nagyon furcsa manju- vagy gjóza-szerűség (vékony tésztában valami), amiben nemcsak hús, de leves is volt; meg húsok érdekes szószokkal, meg hasonlók.
Fujisakiról kiderült, hogy nincs biciklije. Nekem meg volt kettő, és bár az igazat megvallva, nemigen volt szándékomban iskolába járni az újjal (a réginek sokkal kényelmesebb volt a kosara elöl, meg olyan csúnya, hogy nem kell lezárni, senki el nem lopja), de nekiajándékoztam az ócska, váltós kempinget. Mivel tényleg hallatlanul csúnya és kopott bicikli, nem volt nyilvánvaló, hogy ez gesztus-e tőlem, de úgy látszott, mint aki örül neki.
Még egy apróság: kiderült, hogy végre van Matsumotóban is gyors NiftyServe és CompuServe belépési pont. Szóval mostantól kezdve végre helyi díjért lehet normális Internet-kapcsolatot létesíteni. Sőt, kipróbáltam, még sokkal jobban, mint Yokohamában meg Naganóban, mert nincs halálra terhelve az itteni központ.