Elmentem a várhoz cseresznyevirágokat fényképezni meg videózni. Tényleg szépek: a várárok körül, nagyjából négyzet alakban csupa-csupa cseresznyefát ültettek, és most elég látványosra sikerült. Nem voltam persze egyedül az ötletemmel: turistahegyek fényképezték egymást visongva, mások állványról videóztak, de akadt bácsika, aki festett (és még hasonlított is az eredetire, amit gyártott).
A tömeg legnagyobb része viszont a vár melletti parkban a cseresznyevirágok alatt tanyázott, és szorgalmasan hörpölgette a söröcskéjét, no meg eszegette az uzsonnáját. Jellemzően mindezt nagyobb társaságban, expresszív hangjelenségek kíséretében (persze, persze, nemcsak ordítva beszélgettek, voltak ott palatális zajok is rendesen, de ebből azért nem kell mindjárt arra következtetni, hogy minden japán böfög – egyszerűen boldogok voltak, hogy végre kint lehet inni, hideg van ám itt télen).
Kissé úgy vagyok mostanra a matsumotói várral – mint feltehetőleg az itteniek nagy része –, hogy legtöbbször elegem van belőle. Matsumotóból ugyanis ennyit ismer az átlag japán, ha egyáltalán bármit is. Ezen persze nem kell megsértődni, egyrészt pici város, és én a sokkal nagyobbakról sem tudok többet, mint általában a nevüket leírni, hogy nagyjából hol vannak, és hogy milyen akcentussal beszélnek arra; másrészt, ha az ember tényleg őszinte akar lenni, nincs is itt semmi más érdekes a váron kívül. A vár se lenne olyan borzasztó fontos, csak az amerikaiak az összes jeletősebb várost (Kiotót kivéve, azt még ők is tudták, hogy tele van kulturális szempontból igen fontos és értékes épületekkel, és hogy a japánok soha nem bocsátanák meg) megkapó következetességgel porig bombázták, így a matsumotói Nulla Gyula kastély hirtelen a nagyok (és épek) egyikévé lépett elő.
Vanda lepődött meg legalaposabban, hogy mennyire jelentéktelen város volt Matsumoto a történelem során. Ő ugyanis történész(nek készül), és az Edo-kori városok fejlődéséről gondolta, hogy majd szakdolgoz, vagy még inkább, majd jól összehasonlítja a japán és az európai középkori városok fejlődését. Matsumoto gyakorlati okok miatt kínálkozott japán városnak, ám körülbelül kétheti kínkeserves szótározás után rá kellett döbbennie, hogy
1. Matsumoto valami gyalázatosan pici város volt, sokáig úgy 4-5 ezres;
2. Semmilyen említésre érdemes helyi ipara nem volt, már persze a szokásos ezt-azt javító és élelemgyártó kisiparosokon kívül;
3. Az, hogy egyáltalán létezett, lényegében annak volt köszönhető, hogy jó helyen volt, és nagyjából a kereskedelemből élt.
Mindez így van a mai napig, bár az utóbbi tíz évben elég látványosan beindult a növekedés. Matsumotóban nincs egyetlen egy olyan japán cég gyára sem, amelynek a nevét otthon általában ismernék az emberek. (Van Matsumoto-méretű város Japánban, például Hamamatsu, ahol meg szinte mindegyik megtalálható: Honda, Kawasaki, Toyota, de sorolhatnám nemcsak az autógyárakat.) A Seiko-Epson van még a legközelebb, de az is már Shiojiri, a szomszéd város. Szóval Matsumoto ma is a kereskedelemből él leginkább, no meg a turizmus fellendült elég rendesen. Ezzel együtt, hogy Tokióban az elviselhetetlenségig felszöktek a telekárak, Matsumoto népszerűsége alaposan megnövekedett – talán már említettem, de azt leszámítva, hogy télen (relatíve) hideg van, a hűvösebb nyári klíma, meg a sokkal kevesebb eső rendkívül vonzóvá teszi a környéket. Mindennek persze egyrészt az lett a következménye, hogy Matsumoto hirtelen alaposan megnőtt, de még sokkal inkább megváltozott – akadt tokiói ismerősöm, aki tizenegynéhány éve járt itt utoljára, és egy poros vidéki kisvárosra emlékezett, míg az állomás környéke most már csupa neon és sokemeletes házak –, no és természetesen itt is az egekbe szöktek a telekárak. Mindebből én azt élvezhetem, hogy bár kétszáz kilométernyire vagyok Tokiótól, a lakbérek lényegében ugyanolyanok (na jó, Tokió legbelsejénél azért lényegesen olcsóbbak), és egy Yokohamához hasonló kikötővárossal összehasonlítva, az árak jóval magasabbak, merthogy itt helyben, a magas hegyek között gyakorlatilag semmi nem terem, különösen tengeri halak nem.
Vissza a néhány száz szóval ezelőtt felemlegetett témához: úgy vagyok a matsumotói várral, mint a legtöbb magyar a gulyáslevessel. Márminthogy a külföldiek ezt az egy magyar ételt ismerik, és hosszú magyarázás helyett sokszor egyszerűbb rájuk hagyni, hogy persze, mi csak gulyáslevest eszünk. Mindazonáltal időről-időre egyszer nagyon is finom tud lenni az a gulyásleves. Szóval miután hetente legalább hatszor elmegyek a vár mellett, van úgy, hogy már nem is nézek rá – de azért néha-néha körülsétálva, mindig van rajta valami szép. És most már vannak őszi fotóim a várról piros levelekkel, téli fotóim jéxobrokkal, tavaszi fotóim cseresznyevirágokkal; nyáron a hőséget nem lehet lefotózni, de a várat biztos le fogom.