Hát angolt bíráskodtam. A vártnál könnyebben ment, bár eleinte lestem, milyen pontokat osztogat David sensei. Ma különben csak öten voltak, holnap még tizennégyen lesznek – le is zavartuk az egészet egy óra alatt. Szónokolni a körbe felvételre vágyó elsősök szónokoltak, nem is olyan rosszul; a kör vezetője viszont, egy szemüveges fiú, szemlátomást nagy seggfej, de hát volt már ilyen a történelemben.
Estére a kosarasok meghívtak a bemutatkozós bulijukra. Kicsit késtem, a hangulat már a tetőfokára hágott, és enni sem nagyon volt mit; ám az attrakciók még csak most kezdődtek. Az elsős fiúk mindenfélét előadtak; a lányoknak egyszerűbb volt, csak meg kellett puszilniuk valamelyik senpai-t, akik aztán pontozták a hölgyet egytől ötig (csakúgy, mint a produkciókat). Sajnos, én is kaptam számokat (igaz, egy puszit is, az egyik legrondábbtól), így aztán rendesen bajban voltam. Egy darabig csupa 3-ast és 4-est mutogattam fel, aztán letoltak érte; mire fogtam magam, és nagyjából az ellenkezőjét kezdtem el mutogatni, mint a nagy átlag. Kicsit be voltam téve, mert ha sok 5-öst mutogatok fel, akkor megszólnak (itt a fél egyetem meg volt győződve, hogy a Vanda és én házasok vagyunk, de legalábbis együtt lakunk – mindezt azért, mert eddig körülbelül tízszer együtt ebédeltünk a menzán, néha együtt lehet(ett) látni bennünket az egyetemen, és hát tavaly volt egy csomó óra, amire együtt jártunk, és ilyenkor egymás mellé ültünk), így aztán továbbra is 2-4-eseket osztogattam, kivéve egyetlen egy 5-öst, amit egy annyira csúnya, esetlen, szeplős, ügyetlen lány kapott, hogy már-már tetszett. (Később beszéltem vele három mondatot, és ez az érzés maradéktalanul elmúlt.)
Ami viszont felejthetetlen élmény marad, az két senpai előadása volt (egyik Ószakából, a másik Nagoyából való), akik előadtak egy saját gyártmányú manzai-t. A manzai az otthoni Markos-Nádas- (vagy Hacsek és Sajó-) féle kabarékhoz hasonlít (például a katonáshoz), azzal a különbséggel, hogy nincs kijelölve, hogy ki a marha és ki a nagyképű, hanem pillanatról pillanatra változik. Akinek volt szerencséje a Dave Barry-könyvhöz, az tudja, hogy a Kantó-vidék (Tokió és környéke) hagyományos kabaréja a rakugo, egy egyszemélyes előadás, amin nem is mindig olyan könnyű nevetni; ám az ószakai emberek egész mások.
Korábban valószínűleg nem élveztem volna ennyire (így is csak a felét értettem), de készültem közben ószakai társalgásból, amit most megosztanék. Szóval az ószakai népek sokkal közvetlenebbek, és kedvenc játékuk az, hogy valaki valami hülyeséget mond, mire a másik jól letolja, kifigurázza, stb. Az előbbi cselekvésre (botlik, zavarodik, stb.) a japán ige a bokeru, a másikra a tsukkomu, így a két fickó (illetve a két cselekvés) neve boke (aki botlott) és tsukkomi. Mármost ez a szemlélet annyira áthatja a társalgást, hogy direkt mondanak hülyeséget emberek, csak hogy a másik lecsaphassa a poént (és bénának számít az, aki ilyeneket kihagy), és ezt váltogatják; mindezt még a hétköznapi társalgásban is. Miután a kosarasok túlnyomó része Kansai-ból való (Ószaka és környéke), eleinte valami gyalázatosan nem ment a társalgás velük, nemcsak a tájszólás miatt, hanem emiatt a folytonos boke-tsukkomi játék miatt sem. Az első kosáredzés előtt például ártatlanul megkérdeztem, hogy jönnek-e lányok is, mire óriási hangon nekem estek, hogy micsoda fickó, csak a nőkön jár az esze, én meg kicsit megsértődtem (mert nem akarták abbahagyni); most már nem zavarna, csak akkor nem értettem. És még utána is, jó esetben is csak boke voltam, nem tsukkomi. Azóta javult egy kicsit a helyzet; az egyik nagyszájú elsőssel társalogva valahogy kibökte azt, hogy ő is hakujin (fehér ember). Mire én (direkt jó nagy hangon, nehogy félreértés legyen): “Lassan a testtel, pajtás: a hakujin és a shirooto nem ugyanaz…” (Shirooto azt jelenti, hogy “amatőr, balfácán, kezdő”; shiroi meg hogy “fehér”, bár momentán a shirooto-t általában más írásjeggyel írják.) A mellettünk álló lányoknak nagyon tetszett…
Vissza a manzai-hoz, ez a boke-tsukkomi-játék az extremitásig fokozása. Mostanában egyébként a legnépszerűbb tévéműsorok is ilyen tsukkomi-műsorok; és a leggazdagabb tévés személyiség (ezt japánul tarento-nak, talent-nek hívják) is ószakai. És amit ez a két fószer (különösen a Komatsu nevű ószakai srác) itt az ebédlőben előadott, tényleg piszok jó volt. Azért szórakoztam igen jól, mert főleg zeneszámokat figuráztak ki, amelyek nagyját ismertem.