Mi viszont nehezen aludtunk el, főleg azért, mert a kényelmes alvás céljára szolgáló takarókat és hálózsákokat javarészt Fujisaki alá és köré helyeztük el – úgy kell a hülye gentlemanuszoknak. (Most komolyan, amilyen állapotban Ma-chan – csak hogy tovább keverjek mindenkit, ez is Fujisaki, most éppen becézve –, fejjel lefelé lógatva is vígan aludt volna.) Aztán végül éjjel kettő körül hazaugrottam egy plusz pokrócért, és így egészen elviselhető lett az éjszaka, de három-négy óránál többet így sem sikerült aludni.
Adachi-kun meglepően értelmes. Ennek nem kis része származhat abból, hogy valami isten háta mögötti szigetről származik, és piszok szegény a családja – az itteni egyetemet is teljes ösztöndíjjal járja (ő egyedül). Ehhez egy pici magyarázat: a mesterkurzus már jóval olcsóbb, mint az egyetem, tehát tényleg nagyon csórónak kell lennie valakinek, hogy gondot jelentsen a kifizetése. Kiderült még egy nagyon meglepő dolog is. Adachi-kun valami régi fajta budót (harci művészetet) gyakorolt, ami már annyira ritka, hogy ennek az irányzatnak, az ő mesterének már csak pár tanítványa volt, közülük Adachi-kun a legidősebb. A mester valamiért korán meghalt, így most az az érdekes helyzet áll fenn, hogy Adachi-kun az, aki egyáltalán továbbvihetné a stílust, de nem sajátított el minden technikát, csak a pusztakezes harcot, kardot, meg a botot.
Reggel ötig nem nagyon álldogálltak sorban, tán úgy húszan. Öt után viszont lassan, de biztosan elkezdett szállingózni a tömeg; érdekes volt látni az egész órák körül a sűrűsödési pontokat (ahogy egy csomó, 6, 7, stb. órát megcélzó ember megérkezett). 9:15-kor kezdték el osztogatni a sorszámokat, 10-kor nyitott a bolt. Mi tehát 9:20-kor már a szükséges papít birtokában egy kicsit körülnézhettünk: hát 9:30 körül úgy háromszáz méteres sor kanyargott, egészen a bolt háta mögé. Ezt én nem pontosan értettem, mivel extrém olcsó árucikk talán ha kétszáz darab lehetett, nagyobb részük villanyborotva, meg ventilátor, annyira azért nem fontos cikk, tehát egészen biztos, hogy a sor hátsó egyharmadának semmi sem jutott.
Egyébként minden tisztelet a japánoké, mind a szervezőké, mind a sorbanállóké. A szervezőké azért, mert nagyon profin, félelmetes precizitással intézték a dolgaikat. Már az előző nap estétől kezdve fel volt állítva egy kanyargós műanyag korlátsor a várakozóknak; és már az előző nap estétől három bolti dolgozó és két, majd később négy rendőr vigyázta a rendet. 10:00-kor kinyílt a bolt, és 10:20-ra a háromszáz méteres sor túlnyomó része el is tűnt. Én magam, életemben először, mintegy másfél perc alatt vásároltam számítógépet.
Mindezt úgy érték el, hogy a bolt hátsó részénél felállítottak három ideiglenes pénztárt, ahova áthajtották az embereket, akik fizettek, és a raktárban már az összes kiárusítandó termék gondosan bedobozolva várta leendő gazdáikat, öten rohangáltak, és osztogatták az árukat – komolyan, megállni alig kellett. És ebben benne volt az is, hogy Japánban is eltart egy darabig a garancialevél kiállítása.
S tisztelet a sorbanállóknak is. Lehet, hogy az alábbi sorokból páran azt a tanulságot vonják le, hogy a japánok birkák, vagy hogy sok rendőr volt, de ez azért nincs egészen így; mindenesetre a népek kulturáltan sorakoztak, nem üvöltöztek egymással, jópofa játékként, piknikként fogták fel az egészet. Sokan hoztak kisszéket, pokrócot, hálózsákot, szendvicseket, uzsonnát, kártyát; volt, ahol a nagyszülők sorakoztak pár órát, aztán felváltották őket a fiatalok; volt egy idős társaság, apókák és anyókák vegyesen, akik nagyon jól érezték magukat.
Az egyetlen apróbb incidens, ami történt, egy öreganyóval esett meg. Leáraztak ugyanis egy viszonylag normális (tehát otthoni viszonylatban elég jó), rendesen úgy 30 ezer yenbe kerülő videót 4000 yenre. Slágercikk volt, a sorban hátrébb jöttek ismerős kosarasok is, mind ezt akarta venni (persze, ebből is csak 10 darabot árultak ki). A nénike is erre úszott rá, úgy éjféltől nagyon szorgalmasan várakozott is; ám a nagy izgalomban rossz jegyet vett el, és egy – szintén úgy felére leárazott, de mégiscsak nagyon drága – Sony-videokamera jegyét vette el, ami nem 4, hanem úgy 60 ezer yen volt még így is. Nem tudom, mi lett vele – örültünk, hogy hamar megszöktünk a boltból.
Adachi-kun az én masinámat is elhozta az autóval – jól jött, mert bár a Presario nem túl nagy gép, a doboza a rengeteg tartozékkal elég nagyra sikerült. Otthon aztán lelkes csomagolás következett, és kiderült, hogy tényleg egy teljesen komplett masinát sikerült vásárolni. Csak a hozzáadott szoftver több, mint 30 ezer yent ért; és maga a gép is egészen kellemesre sikeredett, nemcsak hangkártya és CD-olvasó, de fax/modem is volt benne.
Kitchóra visszaemlékezvén, aki szintén vallja azt az elvet, hogy ha az ember valami drágát vesz, akkor muszáj valakit megvendégelni, különben hamar tönkremegy, meghíttam a két társ-sorbanállót ebédre, yakisobára. Egy füst alatt megmutogattam egy pár dolgot Fujisaki-sannak, például örömmel fedeztem fel, hogy egy nagyon kulturált CD-lejátszó program is telepítve van a gépre – rettentő boldog volt, hogy CD-ket is tud hallgatni.
Megmutogattam az én gépemet, és a Yamahát is, meg azt a pár darabot, amit összekínlódtam eddig vele. Egyik sem nagy szám, de nekik borzasztóan tetszett, főleg, hogy a gép visszajátssza, amit az ember belepötyög. Aztán mexöktek.