Hát persze, hogy hajnalban kellett gyülekeznünk (hajnali hétkor). Én eredetileg biciklivel akartam menni, de aztán lebeszéltek róla, mondván, hogy valószínűleg esni fog. Így Aragaki vitt el a kocsiján (egy nagy terepjáró). Nem is baj, hogy így történt, mert a Matsumotóból Ueda felé kivezető út egy szelíd hatkilométeres emelkedővel kezdődik, (utána már istenes, de ezt a kb. 300 méternyi szintemelkedést csak úgy kb. háromnegyed óra alatt lehet megtenni), és útközben van egy fizető alagút is, vagy két és fél kilométer hosszú, ami nem tesz jót a biciklisták egészségének.
Én elég csúnya morning sickness-szel küzdöttem – tegnap ugyanis a faxolgatás nagyon az éjbe nyúlt, mivel Vandáék elég későn távoztak –, zúgott a fejem és kissé hányigerem is volt. Ilyenkor szoktam szándékosan leerőltetni valami enni- és innivalót a torkomon (ezúttal egy rizsgombócot és egy kólát), de nem segített.
Tavaly decemberhez hasonlóan a bölcsész- és természettudós diákok összeálltak, mert külön-külön nem jött volna ki a csapat. Hét csapat küzdött összesen, a döntőbe feljutásért két csoportban körmérkőzést vívtak, ott pedig egyenes kiesést. Mi, bölcsikék még a selejtezőn szoktunk kiesni (a száltechnológiások erősek Mishiro miatt, a közgázosok a sok kendós felvételizett miatt, meg a mezőgazdászok, mert nagyon lelkesek, csak náluk sok a lány).
Így történt ez most is. Én ráadásul csak egyetlen egyet vívtam, mert hatan voltunk a csapatban, és a második rundban engem sorsoltak ki pihenőnek (kő-papír-ollóval sorsoltuk).
Ez az egy meccs elég érdekesre sikerült, egy olyan srác ellen vívtam, aki nem jár le a klubba, de közgázos, és meglehetősen jól vív. Nem igazán számítottam arra, hogy nyerni fogok, de azért próbáltam lelkesen ütögetni a fejét meg a kezét – nem hagyta a piszok. Nem hagytam viszont cserében én sem, és sokáig ő sem tudott érvényesen megütni. Sőt, egyszer, amikor nagyon a vonal mellé sodródott, egy lendületes támadással kilöktem (ez szabályos, ilyenkor őt megintik), szegény, teljesen fel is borult. Többször már nem sikerült kilökni, pedig az akkor nekem is egy pont lett volna – cserébe viszont csak elfáradtam, és győzött a papírforma. Egyszer tényleg szépen fejbevágott, a második szerintem nem volt érvényes, amit megadtak, de gondolom, már a bíróknak is elegük volt belőlünk.
A selejtezők után ebédeltünk, helyre kis dobozokból. Ebéd után jöttek a döntők. A versenyt végül a száltechnológiások nyerték, elég szép küzdelemben. Döntőig jutottak a mezőgazdászok is, 1 fiú/4 lány csapattal. (Igaz, vegyes meccsen a fiúk hendikeppel vívnak, egy pont eleve a lányoké, és a mezőgazdász lányok közt szaladgál egy-két két-háromdanos.)
Verseny után szokott még lenni úgy egy órás közös vívás – ritka az ilyen alkalom, hogy ennyien összegyűlnek kendózni. Én is vívtam párat, örömmel állapítva meg, hogy mostanában már nehezebben ütnek meg (szó nincs arról, hogy ne én kapnék ki, de most már lassabban). Borzasztóan leizzadtunk – így aztán a társaság elindult fürdeni, ki-ki a saját lakásába, néhányan pedig egy japán közfürdőbe.
Korábban írtam a japán fürdőzési szokásokról, itt nem akarom megismételni. Most voltam viszont először fizető fürdőházban (nem szálloda fürdőjében), és néhány dologban azért eltér. A legmeglepőbb az volt, hogy egy öreg néni volt a pénztáros mindkét (női és férfi) oldalra egyaránt. Engem ez mostanra már egyáltalán nem zavar, a közvécéket is szemrebbenés nélkül takarítják idős mámik, de jól emlékszem Csukás professzor úr arcára, amikor először szembesült azzal a problémával, hogy pisilni kéne, miközben a háta mögött egy mámi sertepertél. Aztán iszonyú forró volt a fürdő: a hőmérő tanulsága szerint 40 fokos, de biztos, hogy több volt, legalább 44-45.
Hat órától kezdődött a parti az uedai száltechnológia tanszék Co-op (Seikyoo) étkezdéjében. Nagyjából vendéglői árakon a Seikyoo hajlandó partikat szervezni, szokott itt, Matsumotóban is lenni – én nem nagyon szeretem az ilyet, mert ugyanennyi pénzért vendéglőben sokkal finomabbakat is lehet enni. Viszont olyan méretű vendéglő nem sok van, ahová a kendóklub befér, nem szólva arról, hogy egyes régebbi cselekedetei miatt például Matsumotóban a kendóklub egyszerűen feketelistás az összes fontosabb kocsmaipari ellátóhelyiségben.
Legnagyobb döbbenetemre kaptam egy “harcos szellem” (“fighting spirit”, kantooshoo) díjat. El nem tudom képzelni, miért adták, szerintem heccből, bár Yamada senpai megdicsért a vesztett meccsem végén, hogy nagyon is szépen vívtam – de hát más is nagyon szépen vívott, sőt. (Niwa is kapott egyet.) Azért éreztem kicsit hülyén magam, mert ez a kantooshoo igenis egy elég komoly díj – sok egy-két danos diák még soha életében sehol nem kapott, én meg kopasz létemre igen. De hát nem volt mit tenni, átvettem a díjat, és ilyenkor beletömnek az emberbe egy csupornyi sört. Én ezzel különben olcsón megúsztam, a nyertes csapatnak a kupát kell kiinnia egyszer-kétszer (kb. 2,5 literes), ami azért elég durva.
A kaja jobb volt, mint a szokásos Seikyo-menük, bár vannak visszatérő motívumok, mint például a világ leghidegebb és legrosszabb pizzája. Ugyanakkor sajnos, korábbi hitemet, mely szerint mégiscsak megjavult ez a kendóklub, megingatták, ugyanis valami gyalázatosan beszívott a banda. Különösen rosszul esett, hogy az egyetlen jelenlévő tanár (nem, nem Origuchi sensei) nemhogy vigyázott volna a társaságra, hanem még külön itatott mindenkit. Miatta kellett meginnom még két pohár sört (mindenki másnak ugyanis mondhatom, hogy menjen a rákba, lévén én az idősebb, neki nem), meg még az elején Yamada miatt másik kettőt, szóval cselezni kellett, hogy hagyjanak már békén. Cserébe ettem egy csomó shuumai-t (kínai darálthúsos gombócka), és nem is lett semmi bajom, de nagyon bosszantott, hogy nem hagynak békén.
Fájt az is, hogy pont a rangidősek jártak élen a rücskölésben. Egy Yokoya nevű száltechnológiás például pohárköszöntő címén bejelentette, hogy ő ma inni jött ide, és inni is fog – és ivott is, és be is rúgott, mint az állat. Nem volt kivétel Mishiro sem, aki ugyan sokkal csendesebben, de legalább olyan masszívan itta le magát addig, amíg mozogni alig bírt. Így sokkal nehezebb felnézni rá, hiába háromdanos és a legjobb. Az elsősök különböző frekvenciával, helyen és időben, de gyakorlatilag mind hánytak. Tsumura megint elintézte magát úgy, hogy a nevére alig emlékezett.
Legjobban pedig az fájt, hogy a lányok is vedeltek, cseppet sem kevésbé, mint a fiúk, hasonló végeredménnyel. Kadota (másodév, mezőgazdász) először sírógörcsöt kapott, aztán simán összeesett. Seki, akiről én úgy tudtam, hogy hapsija van, sőt, ismerem is, Yui karjaiban/ölében kötött ki elterülve. A kis Kató (Katoo Tomoko, másodév, mezőgazdász), akit pedig én nagyon kedvelek, szintén tajt siker volt, végig is ment a stációkon, volt kacagás, sírógörcs, verekedés, másokhoz bújás, minden. Én úgy tudom, Aragaki a hapsija – hát Aragaki szemlátomást elég tropán érezte magát (ő nemigen ivott, merthogy vezetni készült).
Végül aztán nagyon lassan, de oszladozni kezdett a társaság – előbb-utóbb mindenki talált valakit, akinél megalhat; néhányan pedig még elmentek karaokézni. Egy Chiba nevű közgazdász (aki szintén nem jár rendszeresen, csak most a buli kedvéért eljött) meg én jártunk nagyon pórul, ugyanis Aragaki (aki elhozott bennünket) valamiért az egyik női vécében kötött ki a kis Katóval, és valamiért nem volt hajlandó elhagyni a helyiséget. Néhány órányi várakozás után végül az egyik szervező száltechnológus könyörült meg rajtunk, és hazahozott Matsumotóba. Hát…