Reggel 6 órakor kezdtünk el gyülekezni az egyetem kapujánál. Mivel egy páran késtek, eggyel későbbi busszal indultunk, és ez láncreakciószerűen végighömpölygött: lekéstük a vonatot, majd emiatt a buszra is várni kellett, szóval vagy egy órával később értünk fel Kamikoochira, mint terveztük. Még mindig tart az álomkór: az út nagy részét simán végigaludtam.
Alig-alig ismerem az itteni külföldi diákokat. Lassan-lassan persze, főleg Vanda segítségével, aki mégicsak egy kollégiumban lakik velük, csak-csak kiderült, hogy ki honnét való, meg hogy mit csinál.
A legmegdöbbentőbb jelenség egy körülbelül nálam egy fejjel alacsonyabb (öt láb, úgy 155 centi), és kb. kilencven-száz kilós maláj hölgyszemély volt. Fekete baseball-sapka, vastag farmernadrág és -dzseki volt rajta – amikor megkérdeztem, hogy miért nem veszi le a tűző napon, azt mondta, mert cipelni nehezebb volna. A másik, ami nagyon furcsa – és zavaró – volt, hogy még csak véletlenül se folyt volna ki a száján egy udvariasabb kifejezés. Hirose sensei is jött velünk, és beszélgetett e lánnyal elég sokat – márpedig tanáremberrel elvileg japánul nem lehet ilyen alpári stílusban társalogni. (Azazhogy, mint a fenti példa mutatja, lehet, csak nagyon nem illik.)
Kövér malájból voltak többen is. Egy másik lány nemcsak kövér, de nagyszájú is volt, és szintén eléggé elítélhető stílusban fecsegett. Egy darabig élcelődtem velük, tűrtem, hogy jól szórakozzon (néhány további malájjal együtt) rajtam, de a végén aztán egyszer felmordultam, és kiiigazítottam valami alpári formulát, amit mondott, egy udvariasabbra – mégiscsak én vagyok a senpai, vagy mi a fene. De hogy ők ezzel nem sokat törődnek – jött a válasz. Na, akkor épp itt az ideje, hogy elkezdjék.
Kamikoochin kiszállva elkezdtek csattogni a fényképezőgépek. Jó-jó, Kamikoochi tényleg gyönyörű, de azért a harmincadik “jaj, most te is engem” után már picit zavart. Senkinek eszébe nem jutott egy olyan képet csinálnia, amin a táj látszik, emberek nélkül. Korábban már volt szerencsém japán fényképalbumot megtekinteni, rettenetes. Állnak emberek a képek közepén, cserélődik rajtuk a ruha, meg mögöttük a háttér. Ennyi.
Meglepően sokuk nyakából lógott a szokásos pici boxgépek helyett egy nagydarab Canon EOS 1000-es kamera. Állítólag ez volt a legolcsóbb Tajvanon (na, ezt azért nem hiszem). És valami fantasztikus mértékben nem értettek hozzá…
Sejtésem hamar beigazolódott: a komoly túra, amit elővezettünk, egy mintegy 3 km-es séta volt (ráadásul szinte vízszintesen, egy folyó mellett). Úgy 2 km után néhány maláj már lázadozott, hogy éhesek, pihenjünk. Ehhez annyit, hogy ők végigették a vonatot és a buszt is, tehát valószínűleg a mintegy harmincperces, evés nélkül töltött gyaloglást sínylették meg.
Végül megérkeztünk a Kappabashi nevű hídhoz, ahol egyébként a buszvégállomás is van. Itt letelepedtünk, elköltöttük gyönge kis uzsonnánkat (ekkor úgy déli 12 óra volt), majd megállapodtunk abban, hogy 2-kor találkozunk, addig szabad foglalkozás. Én úgy döntöttem, megpróbálok akkor felmászni a szemközti hegyre – már múltkor, amikor Kamikoochin jártam, kinéztem magamnak.
Sajnos, a csúcs csak közelinek látszott, a valóságban vagy nyolc kilométerre volt előre, és kb. egyre felfelé. Így aztán nem is sikerült elérni, hiába futottam az út majd felén. Valami borzasztóan elfáradtam, és rettenetes vízhólyag is lett a lábamon – kettőre visszaértem ugyan, de ha megálltam, remegett a lábam. Az ezerkilós maláj – jégkrémmel a kezében – vidáman üdvözölt, hogy csak 2:40-kor van a gyülekező. Én nagyon mérges lettem, mert – azt hittem, hogy – addig bizony felértem volna a csúcsra. (Később kiderült, hogy nagyon megcsalt a szemem, de erről később.)
A fáradtság egyik oka az is lehetett, hogy nem vittem magammal vizet, és szerintem két óra alatt legalább két liter vizet veszítettem, ha nem többet. Ezt onnan is gyanítom, hogy nem bírtam a csapnál abbahagyni az ivást.
Visszafelé a buszon megint elaludtam; a vonaton pedig tovább édelegtünk a maláj különítménnyel. Különben furcsa dolgot vettem észre: míg korábban hajlamos voltam túl sokat is dumálni, itt Japánban is igyekeztem megragadni minden alkalmat, hogy japánul beszélgethessek, addig most meglepően morcan, zárkózottan, mogorván adtam elő. És az általam használt nyelvezet is kicsit más volt – magyarul ezt nem igazán könnyű se visszaadni, se elmagyarázni, de a szokásos udvarias szint helyett a (főleg fiú) senpai-ok által használt elég nyers stílusban válaszolgattam, ráadásul néha tájszólásban. Egy példát említve, egy, az udvarias stílusban elképzelhetetlen mondattal röffentem oda egyet a malájoknak: “Temeera urusai zo“, ami ugyan a szavakat lefordítva csak azt jelenti elég alpárian, hogy “hangosak vagytok”, de megfelelő hangsúllyal ejtve nem sokkal marad el a magyar “fogjátok be a pofátokat”-tól. Őket viszont ez szemlátomást nem zavarta, nem ismervén nagyon más stílust…