Ma elajándékoztam a tízyenes nagy macit is. De ez egy kicsit hosszabb történet.
Felfigyeltem egy csapat jól öltözött emberre két házzal arrébb, akik szemlátomást valami eligazítást tartottak, aztán szétszéledtek. Én visszamentem valamit pötyögni a számítógépen, amikor is három perccel később nálam is csengetnek. Ajtót nyitok, egy kedves, huszonötévesforma, rendkívül kulturáltan és jólszituáltan öltözött lány mosolyog rám. Kérdezi, ismerem-e a Bibliát. A nyelvemen volt, hogy visszakérdezzek, miért, ő ismer, de aztán csak bólintottam, hogy igen. Van itt magyarul is, angolul is. Szoktam-e olvasni? Hogyne. És hát mit gondolok róla?
Szeretem az ilyen hasznos kérdéseket. Bosszúból közöltem, hogy buddhista vagyok. Addigra már rájöttem, hogy kicsoda, tudniillik a kezében szorongatott kétféle színes újság egyikének címében felfedeztem a “torony” kanjiját. Hát persze, hogy Jehova tanúi, az Őrtornyukkal.
Stratégiát váltottam. Eddigi morc pofámat levetkezve egyszerre csak rém szívélyes lettem, és hangosan elkezdtem hálálkodni, megköszönni, hogy milyen kedves, hogy idáig fáradt. Berohantam a maciért és a lány kezébe nyomtam. Nem értette. Mondom, ongaeshi, szívesség viszonzása (ez itt valami fontos dolog), ő volt olyan rendes, hogy ide eljött, a lelkemet megmenteni, nekem meg nincs másom, csak ez a kis macim (hatalmas egy állat volt, vagy egyméteres), hát nekiajándékozom. De hogy ő ezt nem fogadhatja el. Jaj, dehogynem.
A lány fél perc alatt elmenekült. Pontosan ezt akartam elérni. Még kinéztem utána az utcára, ahogy befogja a csoport többi tagját (elég hamar kidobhatták őket máshonnan is), integettem nekik, aztán tovasiettek, biztonságosabb, macimentes lakások felé