Hát volt mindenféle. Nem részletezem, ezt írják le János és Orsolya az ő naplójukban, de a lényeg, hogy mindenféle viszontagságok után végül is nem hajnalban, hanem csak dél körül sikerült elindulniuk – nekem meg ezért nem hajnalban, hanem csak úgy fél kettő körül sikerült elindulnom a nagy tervezett biciklitúrára, amely végül aztán teljesen máshogy alakult, mint ahogy képzeltem, rövidebb is lett, más is lett, de nem lett annyira rossz. Nagyon sok érdekeset láttam.
A legeslegelső eredeti terv az volt, hogy körülbelül három-négy hétre mennék el biciklizni, le délre Kyuushuuig, ameddig csak bírok, ha sikerül, Kagoshimáig, aztán vissza. Ezt közben módosította két tényező. Az egyik, hogy augusztus elején végül is nem indultam el – szeptemberre mindenképpen vissza akartam érni, mindenféle beadandó dolgozatok miatt –, hanem aztán Attilával mentem az Izu-félszigetre, valamint hogy kiderült: egészen olcsón lehet szállítani biciklit vonaton, feltéve, hogy szétszedi az ember és becsomagolja.
A következő terv, és amelyre végül is rákészültem, az volt, hogy lebiciklizem Shikokuig – ez mégiscsak közelebb van, Shikokut körbe, majd haza, ha máshogy nem, hát vonattal. Hogy ne legyen annyira unalmas a dolog, ne kelljen ugyanazon az úton visszajönnöm, ezért – nem lévén okosabb más út – homlokegyenest az ellenkező irányba, a Japán-tenger partja felé akartam elindulni, a tengerparton lemenni délre, átvágni Honshún, ahol a legkeskenyebb, át Shikokura, aztán körbe, és Ószaka felé vissza. Úgy képzeltem, napi 130-160 kilométereket gond nélkül tudok majd menni. Hát kicsit más lett belőle, de lássuk.
Azok számára, akik esetleg térképpel szeretnék követni, merre is szerencsétlen¬kedtem, mostantól kezdve a nap elején mindig feltüntetem az útvonalat. A nagybetűs nevek a nagyobb városokat, a kisbetűsek az apróbbakat jelzik (a kis nagybetűk meg értelemszerűen a közepesen nagyokat). Tehát:

1. nap
MATSUMOTO–Akashina–OOMACHI–Hakuba–Otari–ITOIGAWA (bicikli, kb. 110 km)
Igazából jóval messzebb szerettem volna eljutni, titkon azt reméltem, hogy akár Toyamáig (ez úgy 180 kilométer lett volna), de hát későn indultam. Relatíve könnyű útra számítottam, hiszen Matsumoto a tengerszint felett kb. 600 méteren fekszik, én pedig a tengerpartra igyekeztem, tehát – bár tudtam, hogy egy darabig erősen felfelé fog vezetni az út –, hosszú lejtőket reméltem.
Mindenesetre Oomachiig gond nélkül emelkedett az út (Matsumoto völgyben fekszik, ahhoz, hogy kijusson belőle az ember, mindenképpen át kell mászni valami kisebb-nagyobb hágón). Én azt hittem, hogy egészen Hakubáig fog, de nem: szemlátomást Oomachi volt a legmagasabb pont. Ezzel együtt, s bár még csak úgy fél hét volt, kezdett sötétedni (magas hegyek között sokkal korábban sötétedik, gondolta a fene), és én még mindig a hegyek között jártam, meglehetősen magasan, még legalább 50 kilométernyire Itoigawától. Mármost a fejembe vettem, hogy márpedig én Itoigawáig mindenképpen eljutok, úgyhogy igyekeztem mennél rettenetesebb tempót diktálni lefelé a lejtőkön, amíg csak lehetett.
50 kilométert viszont akkor sem lehet megtenni egy óra alatt, pláne, ha emelkedők is vannak útközben. Egy idő után kezdett nagyon ijesztővé válni az út: tele volt alagutakkal, amik még a legjobbak voltak, mert legalább szépen ki voltak világítva, de a japán hegyi utakon a kőomlás ellen rengeteg afféle “félalagút” is van, amelyek csak úgy bele vannak vágva a hegy oldalába, némi fény (nappal) beszűrődik, de éjjel gyakorlatilag koromsötétek. Én prakticista okokból lámpát meg egyéb burzsoá hívságokat nemigen vittem magammal, úgyhogy szakadatlan gyakorolhattam a halálfélelmet. És maguk az utak sem voltak túl világosak. Ehhez képest, mivel mindenképpen le akartam érni, ahol csak lehetett, söpörtem lefelé, de hát a legtöbb helyen nemigen lehetett. Még az volt a legjobb, amikor autók jöttek szembe, mert megvilágították az utat – igaz, utána pár másodpercig megvakult az ember.
Na, nem részletezem tovább, szívesen megmutatom bárkinek, aki kíváncsi rá, nagyon durva volt, és nagyon el is fáradtam (nemcsak lejtők voltak). Sajnáltam a dolgot, mert világos napfényben 40 körüli átlaggal repeszthettem volna le az út nagy részén, így meg a felén félvakon botorkáltam. Majd egyszer máskor.
Itoigawába beérve belebotlottam egy sentó-ba, egy közfürdőbe, ami nagyon jól jött, mert az úton lévő pocsolyáknak és az alagutakban összeszedett kipufogófüstnek köszönhetően ugyancsak elmocskolódtam. Egészen átalakult a hangulatom. Fürdés után találtam egy 7-11 éjjel-nappalit, vettem valami spagettit meg egy liter tejet vacsorára, el is majszoltam őket, majd gondoltam, kimegyek a tengerpartra aludni.
Hát tévedtem. A tengerpart ugyan vagy 200 méterre volt az állomástól, ám a következőképpen nézett ki: 1. a 8-as számú országos főút, kétsávos, még este is meglehetősen nagy forgalommal; 2. rögtön mellette egy nagy betonfal, agyonpakolt biciklivel nem igazán átmászható; 3. mögötte közvetlenül a tenger, de semmi part, hanem csak valami rettenetes mennyiségű, tankcsapda-szerű és méretű betonakármi belehajigálva, gondolom, hullámtörőnek. Part nuku.
Visszatérve az állomáshoz, kerítettem valami térképet, hogy hogyan is néz ki ez az Itoigawa, és kiderült, hogy Toyama felé (amerre akartam egyébként is menni) csak van egy parkféle. Itt aztán meg is szálltam, azazhogy kiterítettem a nylonpokrócot, amit még Attilával vásároltunk Imaihamán, elterültem rajta, és úgy maradtam hajnalig.