2.nap
ITOIGAWA–Oomi–Oyashirazu–Asahi–Nyuuzen–Kurabe–Uozu–Namerikawa–TOYAMA (bicikli, kb. 80 km)
Fél hat körül sikerült felkelnem, és rövid pakolás és átöltözés után már indultam is. Még mindig azt hittem, hogy majd jó sokat fogok biciklizni mindennap és hogy ma akár Kanazawáig is eljuthatok. 130-160 kilométereket menni egy nap egyébként egyáltalán nem lehetetlen, egy jó bringával sík úton hosszabb távon, pihenőkkel is nyugodtan tud az ember 20-24 km/h átlagsebességet menni.
Na, az első 30 kilométer meggyőzött mindennek az ellenkezőjéről. Szándékosan a tengerparton menő utat választottam, gondoltam, annál laposabb út nem lehet, és tényleg, az út a tengeparton is ment. Csakhogy Japánban, legalábbis ezen a részen a tengerpart nem az általunk jól ismert bikinis lányokkal teli, ragyogó fehér homokos tengerpart, hanem egyszerűen a hegy, ahogy kiáll a vízből. Ennek megfelelően a 8. sz. főút fel-le kanyargott a hegyoldalon, semmivel nem volt jobb, mint egy átlagos hegyi út Naganóban, még alagutak is voltak. Komolyan, nem akartam elhinni, hogy a tenger ott van tőlem ötven-száz méternyire (néha kevesebb).
Mindennek az lett az eredménye, hogy iszonyatosan leromlott az átlagsebességem és piszokul elfáradtam. Egy 5-6 százalékos lejtőkkel megtűzdelt úton ugyanis hiába száguldozik lefelé az ember a lejtőkön (ha még bír), az emelkedők annyira lassúak (pláne jó sok csomaggal), hogy jó, ha 13-16 km/h átlagsebességet elér az ember. Ja, és kezdett egyre durvább hőség is lenni.
Biciklitúrák második napjai persze egyébként is elég rondák, ráadásul én az előző nap kicsit túlzásba is vittem a sportolást, szóval egy idő után elkezdtem töprengeni, mi is pontosan a célja ennek a túrának? Jó, jó, szeretnék fogyni egy kicsit, de azért szeretnék látni is dolgokat. Szóval elhatároztam, hogy csak Toyamáig megyek. Egész pontosan, eleinte csak arra gondoltam, hogy akkor kisebb távokat teszek meg, és legfeljebb vonattal jövök vissza Shikokuról, de aztán alaposabban megnézegetve a térképet, úgy döntöttem, hogy Toyamában vonatra szállok, elvonatozom úgy Okayamáig, és aztán Shikokun is kicsit lazábbra vesszük. (Ekkor még azt hittem, hogy meg akarom kerülni Shikokut, és az is elég hosszú.)
No, miután ezt ilyen szépen kigondoltam (és kezdtem csendben napszúrást kapni), végre találtam egy utat Asahitól, ami ugyan picit kerülő volt, viszont végre tényleg sík, egészen olyan, mint nálunk egy alföldi út. Csakhogy kezdett tényleg nagyon meleg lenni. Többször is meg kellett állnom, ömlött rólam a víz, pedig nem is vittem túlzásba a tekerést. Nyuuzen mellett találtam egy, az ártézi víznek szentelt parkot (komolyan), ahol jól bevedeltem és bealudtam egy félórára. Érdekes hely volt különben: Japánban nagyon kevés helyen van elég víz, nyáron sok helyen, főleg délebbre bírnak nagyobb vízhiányok lenni. Hát itt volt elég, Nyuuzen szinte minden háza mellett folyamatosan folyt a víz valami csapból. Kristálytiszta víz, ami megint elég nagy szó Japánban. Különben ez a víz abból a hóból lesz, ami nálunk megolvad a hegyekben, és aztán lefolyik a tenger felé.
Közben rájöttem, hogy akkor én már nem is sietek annyira, így aztán Uozuban benéztem egy múzeumba meg a helyi vízi állatkertbe. A múzeum neve az volt, hogy “Az elsüllyedt erdő múzeuma”, és tényleg, még valamikor a harmincas években, a kikötőt javítgatva hatalmas cédrusfák maradványaira bukkantak, azóta többre is. Külön öröm volt, hogy beengedtek ingyen a nemzetközi újságíró-igazolvánnyal, annak ellenére, ahogy kinéztem (most először próbáltam elsütni Japánban). A vízi állatkert nem volt túl nagy, de érdekes. Az egyik padon ülve sikerült elszundítanom pár percre. Tán fáradt lehettem, vagy mi.
Végül is 4 körül érkeztem meg Toyamába. Első utam az állomáshoz vezetett. Ez ugyanis a standard módszer, lévén az állomáson vagy a környékén szinte minden esetben van egy turistainformációs iroda, ahol az ember felszerelkezhet térképekkel, megkérdezheti, mi híres/érdekes/nem illik kihagyni az adott helyen.
Miután alig 80 kilométert bicikliztem, nem igazán értettem, miért nem nagyon bírok járni, de tényleg eléggé érdekesen és lassan tántorogtam. Ezzel együtt nekivágtam – gyalog! – a városnak, és – bár sok-sok pihenővel, de – vagy három óra hosszat mászkáltam. Fellifteztem a városháza tornyába, megtekintettem a vár melletti parkot, az Óte bevásárlóutcát, a helyi villamost, majd a legvégén újra elmentem egy nyilvános fürdőházba, amely után nagyságrendekkel jobban éreztem magam.
(Bármennyire is közönségesen hangzik, egy nyilvános fürdőház nem egy fürdős nyilvánosház: itt tényleg fürödni lehet, úgy 300 yen körüli összegekért, prefektúrája válogatja, pontosan mennyi. Lényegében a japán fürdési koncepció nagyobb méretű változata: az ember lemossa magát mindenféle pici fali csapoknál, és aztán belemerül a jó meleg vízbe, ami ebben az esetben ugye lényegesen nagyobb medence (öt-húsz emberes), mint otthon a fürdőkád. És tutira lehet venni, hogy forró is…)
Az éjszakát a vár melletti Jooshi Parkban töltöttem. Én eredetileg valami szerényebb helyre gondoltam, de aztán megláttam egy másik bringás csapatot, akik még sátrat is vertek. Ezek után azért annyira nem zavartattam magam. A fű csodálatosan puha volt, korábban is feküdtem le, és melegebb is volt.