3. nap
TOYAMA–FUKUI–NAGAHAMA–(MAIBARA–OOTSU–KYOTO–OOSAKA–KOBE)–HIMEJI–OKAYAMA–TAKAMATSU (vonat)
El akartam érni a legkorábbi, 6:42-es, Fukuiba menő személyvonatot, és még valami ennivalót is kellett vennem meg szét is kellett szednem a biciklimet, úgyhogy elég korán kellett kelnem.
Némi magyarázat, mielőtt folytatom. Vonatjegyként a tavaly már ismertetett “Seishun 18 kippu”-t használtam, amivel (2300 yenért) 24 óra hosszat (éjféltől éjfélig) annyi személyvonatra száll az ember, amennyire csak akar, de csak személyvonatra, a gyorsvonat és a shinkansen pótdíját külön ki kell fizetni. (És még így is megérheti shinkansenre használni messzire, hisz például Hiroshimáig mintegy 16,000 yen a jegy, ennek a fele a gyorsvonati pótdíj, tehát úgy 6,000 yent lehet spórolni.) Biciklit pedig, ahogy az kiderült, 260 yenért akármilyen messzire szállíthat magával az ember, feltéve, hogy szétszedi egy kicsit és becsomagolja. Én egyébként jobb híján abba a nylonpokrócba csomagoltam a bringát, amit heverészni vittem magammal. (Igen, ezután a “nem biciklis” felén aludtam.)
Miközben az állomás előtt hetykén fütyörészve szedegettem le a kosarakat le a bicikliről, meg a kerekét kifelé, satöbbi, egyszer csak megközelített egy olyan negyvenötévesforma, elég vastagon kikent hölgyszemély, és elkezdett mindenfélét kérdezgetni azon a rettenetes affektáló hangon, amit már én sem bírok, de itt rém udvariasnak számít. Tíz percen belül a következők derültek ki (nem igazán vittem túlzásba a jómodort, lévén dolgom és el akartam érni a vonatot, de szerintem akkor is elmondta volna, ha meg se nyikkanok):
1. Írónő, és már sok könyvet írt.
(Ó, nahát, hol vehetném meg őket?)
2. Nem, még nem jelentek meg.
3. Egy autóban lakik.
4. Azért jött reggel negyed hatkor az állomáshoz, hogy a vécében kisminkelje magát.
Na, valahol itt fejeztük be a társalgást, de amennyire fel tudtam fogni, a csendesebb őrültek közül való volt. (Én a hangosabbak közül való vagyok… :)) Szóval gondolom, afféle meg nem értett zseni lehetett, akit a világhírtől csak az a sok csúnya, rosszindulatú kiadó választ el… Tán még a házát is eladta, hogy az írásnak szentelhesse magát.
Szépen időben el is értem a vonatot, és szépen el is aludtam rajta, csak arra ébredtem, hogy Fukuiban át kell szállni. Majd a következő vonat nagy részét is sikerült végigaludni. Nagahamában nagy szerencsém volt, ugyanis a Kiotó-Ószaka vidéken pár éve üzembe állítottak egy újfajta sebesvonatot, ami alig lassabb, mint a gyors, viszont érvényes volt rá a jegyem. Mi több, nem kellett hatszor átszállni, mintegy három óra alatt eljutottam a vagy kétszáz kilométerrel arrébb lévő Himejiig. És még ülhettem is…
Okayamáig ezek után már csak úgy másfél órát tartott az út, fél öt körül érkeztem meg, pedig eredetileg arra számítottam, estére leszek csak ott. Eredetileg azt terveztem, hogy megalszom valahol, aztán a következő nap átbiciklizem a Seto-oohashin, azaz a Szeto Nagy Hídon. Még szerencse, hogy leszállás előtt öt perccel megnézegettem a térképemet, és felfedeztem, hogy nem pusztán esztétikai szempontokból rajzolták a hidat kék színnel, hanem mert a kék szín a fizető autópályák jele. Szóval én azon biciklivel át nem megyek, az tuti. Így aztán, mivel bőven volt még idő, sőt, még sebesvonat is akadt, elvonatoztam egészen Takamatsuig. 7 előtt ott voltam.
Takamatsu szép nagy kikötőváros. Összerakosgattam a biciklit, aztán vagy egy jó óra hosszat biciklizgettem az esti városban. Igazából fürdőházat kerestem, de sehol nem volt. Vásárlóutca viszont hat is, pedig én fürdeni szerettem volna, nem vásárolni. És park sem igen akadt, ahol jókat lehetett volna aludni. Végül is aztán feladva a keresést, ettem valami éjjel-nappali előrecsomagolt vacsorát, találtam egy zajos hidat, amely alatt viszont nagyon sötét volt, és nem lehetett belátni, plusz még egy csomó újságpapírt is, így aztán megágyaztam, és bár nagyon poros meg zajos hely volt, végre először sikerült reggel hétig aludnom.