4. nap
TAKAMATSU–SAKAIDE–KAMEGAWA–Zentsuuji–Kotohira (bicikli, úgy 50 km mindenféle kitérőkkel)
Feladtam a diétát. Ha az ember biciklizni akar és hidak alatt aludni, akkor legalább egyen rendesen. Vettem is reggelit, három napja először. Következett a Tamamo Park, ami a régi kastély maradványai melletti park. A prospektus szerint a kastély és a hozzá tartozó terület régen sokkal, de sokkal nagyobb volt (vagy kilencszer). Ez sanszos is, mert ami maradt, az nemigen volt nagyobb egy emeletes istállónál. A park viszont szép volt, sőt, így reggel, a rengeteg japán nélkül még sokkal szebb. Ingyen (újságíróigazolvánnyal) pedig egyszerűen varázslatos.
Kis kitérő: honnan tudtam, hogy én pont a Tamamo Parkot akarom megnézni? Hát onnan, hogy még Joogasakiban, ahová az Attila vitt, a Sakai tanárnő ismerőse, Takagi tanár úr, aki Shikokuban nőtt fel, miután megtudta, hogy engem inkább a parkok és építészet érdekel, mintsem szobrok, írt nekem egy afféle “nem szabad kihagyni” listát. Hát ma e lista elemeit kezdtem látogatni szépen sorba.
Vissza a prospektushoz: a takamatsui kastély azon három kastély egyike Japánban, amelynek várárkához tengervizet használtak, és az egyetlen, amelyhez csak azt. Egy apró öröm is ért: felfedeztem, hogy miért van az, hogy az egyébként mintegy két és fél órára hitelesített akkumulátorra húsz perc után kiírja a video, hogy le van merülve. Hát mert érintkezési hibás volt, és egy kicsit oda kellett nyomni. Mindjárt teljes töltést jelzett…
Ki parkot ránt, park által vész meg…. nem, ez valahogy másképp volt, de mindenesetre a változatosság kedvéért egy újabb parkkal folytattam. A Ritsurin Park nemcsak a prospektus szerint Japán egyik legszebb parkja (inkább tájképi kertje, csak nagyon nagy, és így nem akaródzik kertnek hívni). Tényleg nagy: csak a déli részét majd egy óra bejárni, az északival együtt úgy másfél. (Már persze, ha nem siet az ember és mindent megnéz.)
Nagy általánosságban kétféle kertfajta van Japánban. Az egyik – például a Ryooanji híres kőkertje Kiotóban – tipikusan arra van kitalálva, hogy az ember leüljön mellette (mellette, nem benne!), gyönyörködjön benne és töprengjen el a világ hívságain. És ne mászkálja össze. A másik, a “sétálós fajta” pedig olyan, mint a Ritsurin Park, vagy a yokohamai Sankeien, ami egyrészt persze sokkal nagyobb, és ahol az ember tényleg úgy érzi, hogy menni akar, hogy mindent mindenhonnan láthasson.
Tényleg nagy park, 75 hektáros, benne 6 nagyobb és néhány picike tavacskával, valamint 11 mesterségesen kialakított kis dombbal. Mögötte a Shiun-hegy. Szép, na. De el is tartott vagy száz évig, mire ilyen lett. Komolyan, vagy száz évig építgették, csiszolgatták, szépítgették, és még később is építgettek hozzá. Van benne két teaház, kacsaleső kunyhó, népművészeti múzeum, minden.
10 óra körül indultam tovább Sakaidébe, vissza a Szeto Nagy Hídhoz (a következő pont a listámon). Döbbenten tapasztaltam, hogy nemcsak, hogy kétsávos az út (a fizető autópályákat leszámítva a japán utak túlnyomó része, még az egyszámjegyű országos utak is egysávosak), de mindkét oldalon, mind a 19 kilométer hosszan bicikliút vezet mellette. Én ettől még ugyan az úton mentem majd végig, mert nem szeretem szétveretni a járdára fel-lemenetelnél a hátsó kereket, de akkor is.
Kiderült, hogy külön emlékparkot is építettek a hídnak, múzeummal (de jó hideg is volt bent…), mindenféle furcsa alakú építményekkel és szökőkutakkal, amelyeket már tegnap is láttam a vonatból, és fogalmam sem volt, hogy micsodák. Következzék most az idegenvezetői duma.
A Szeto Nagy Híd onnan kapta a nevét, hogy a Szeto-beltengeren vezet át, híd és nagy. 9367 m hosszú. Nem is egy híd, hanem tíz különféle típusú, sőt, még egy alagút is. Legmagasabb pontján 194 méter magas, összesen mintegy egymillió tonna. 1,12 trillió yenbe került felépíteni – ha jól tudom, ez mintha Magyarország éves GDP-jének úgy az egyharmada-egynegyede körül lenne. 9 évig tartott, amíg felépült, 1988-ban fejezték be. 8-as erősségű földrengéseket még kibír (a Földön 8.6-os a gyakorlatilag előfordulható legnagyobb), és szelet is 66 m/s sebességig (50 m/s már leemeli a gyengébb háztetőket). Az autópálya a tetején van, a vonatok egy szinttel lejjebb mennek. A vicc, hogy az autók legfeljebb 80 km/h-val mehetnek rajta, vonatok viszont akár 160 km/h-val is…
Ja, és piszok nagy.
Zentsuuji felé menet egy furgon megállt mellettem, és egy fazon rém lelkesen elkezdett beszélgetni velem. Még egy Sprite-ot is vett nekem. Kedves volt, talán egy kicsit túlságosan is, és egész jól beszélt angolul. Kiderült, hogy keresztény (durván minden századik japán, ha az), és hogy most jött vissza az Államokból. Ja, és hogy a Bibliában benne van, hogy segíteni kell a külföldieket.
(Egy kis kitérő, mert esküdni mertem volna, hogy a Bibliában nincs benne, hogy a japánoknak segíteniük kell a külföldieket. Az, hogy a japánoknak kell, nincs is, de íme (King James Version, illetve Károli-féle fordítás):
Ex 22:21 Thou shalt neither vex a stranger, nor oppress him: for ye were strangers in the land of Egypt. (A jövevényen ne hatalmaskodjál és ne nyomorgasd azt, mert jövevények voltatok Egyiptom földjén.)
Ex 23:9 Also thou shalt not oppress a stranger: for ye know the heart of a stranger, seeing ye were strangers in the land of Egypt. (A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén.)
Igaz, az, hogy “ne nyomorgasd”, még nem jelenti azt, hogy kólát is kell venned neki.)
Hamarosan megegyeztünk a fickóval, hogy a mormonok és Jehova tanúi nem jók semmire, és rövidesen már azt kezdte magyarázni, hogy még hány embert akar nekem bemutatni, köztük mindenféle iskolaigazgatókat. Én körülbelül úgy néztem ki, mint egy kőtörő, aki az egész napi munka után éppen biciklit lopott, szóval pont iskolaigazgatókkal akartam találkozni – egyáltalán, kezdett feszélyezni ez a túláradó lelkesedés.
Mindenesetre a fickó elcipelt a cégükhöz, egy pici gyárba, amelyik autógumikat készít. Egész pontosan nem cipelt, csak ment előttem autóval 40-50-nel, amit úgy hat másodperc után már nem is olyan vidám dolog követni a tűző mediterrán napon, szóval a tíz perc alatt, amíg eljutottunk a gyárba, totál kikészültem. Ráadásul a cég főnöke még morcos, rosszindulatú is volt, meg az egész cég pont úgy nézett ki, mint egy hasonló méretű magyar kft., szóval koszos volt, lepusztult, és az emberek benne is, igazgatóstul. De legalább adtak inni. Meg azt is kétlem, hogy a legtöbb gaijin itt láthat hasonlót.
Csak úgy sikerült mexöknöm a pasitól, hogy megígértem neki, hogy jó, ötkor találkozzunk Kotohira állomáson (úgy 15-18 kilométerrel arrébb). Ekkor épp úgy kettő körül volt, úgyhogy mondtam a fickónak, hogy én nem fogok odaérni ötre – különben is, azt mondta előtte, hogy hatig dolgozik. Mindegy, lehet, hogy ő is késik egy picit, mondta.
Elindultam tehát Zentsuuji felé, és az út a legkevésbé sem volt sem szép, sem érdekfeszítő, pont olyan volt, mint innen Matsumotóból a dél felé kivezető 19-es út, azaz gyárvidék lévén csupa épület, bolt, áruház, bolt és bolt és bolt, és a két város közötti határt csak onnan lehet tudni, hogy kint van egy tábla négypontos betűkkel, hogy na, innen már Shiojiri. Hát itt is egy idő után megjelent egy tábla, hogy akkor most már Zentsuujiban vagyok.
Zentsuuji – igen nehezen kitalálható módon – a városban található Zentsuujiról, azaz a Zentsuu-templomról kapta a nevét. Én, miután kissé siettem, a kapkodásban elnéztem a dolgot (mert nem az állomásnál kezdtem, az tehet mindenről), és felrohantam egy kisebb dombra, pedig az igazi templom a parkoló másik oldalán volt, ahogy ez fentről mindjárt tisztán látszott is. Közben kicsit lövöldöztek a szomszédos gyakorlóterepen, hát jól levideóztam őket a dombról. Ezzel tovább sikerült növelnem a Japánban elkövetett kihágásaim számát: megannyi más között már sikerült gyorshajtanom biciklivel, ahol ki volt írva, hogy csak negyvennel szabad; valamint még Yokohamában ajándékoztam Masaónak egy pucér nénis képet, amin igenis látszott a néninek – pedig az itt tilos. Na, meg hasonló főbenjáró bűnök.
Ezek után kicsit tempósan néztem végig a Zentsuuji-komplexumot (egy nagyobb buddhista templom sosem egy épület, van főtemplom, tanépület, étkező, satöbbi). Szép. Oszt ennyi. Nincs szép kertje, nincs mellette kis tó, van viszont egy ultramodern buddhista templomépület (Burmához volt valami köze, de nem álltam neki kibogarászni), meg sok régi, egy pagoda, oszt ennyi.
4:40-re értem végül Kotohirába, és mire beszereztem a megfelelő mennyiségű térképet és eleget jópofiztam a turistaelirányítós nénikkel, már 4:50 volt. A listámon egy Kompira-san nevű jinja (sintó szentély) szerepelt megtekintendő pontként (nem véletlenül mentem Zentsuujiba se), és összesen annyit tudtam róla, hogy egy egyébként igen hosszú nevű, az itteniek által egyszerűen Kompira-sannak becézett istenség szentélye, aki megannyi más mellett a csendes tengerért is felelős. De hogy hol van a szentély, azt nem tudtam, se azt, hogy mekkora meg hogy hogyan néz ki. Azt hittem, jól végigrohanok rajta, aztán sutty, vissza az állomáshoz, legfeljebb késem öt percet.
Hogyne. Kompira-san szintén egy nagyobb komplexum, a főépülethez 685 darab (elég meredek) lépcső vezet fel, a mintegy 2 km-rel arrébb lévő “belső” épülethez további vagy négyszáz. Végül is a főépületig felrohantam, eleinte egyáltalán nem értve, mások miért olyan nyugodtan és komótosan ballagnak le s fel. A yokohamai lépcsőmászások maradványa segített, mert végül is 5:10 körülre felrohantam a főépülethez. Úgy néztem ki, mint a fent említett kőtörő, aki éppen hétszáz (már megint túlzok, 685) lépcsőt mászott meg a délutáni melegben. Fél hatra értem vissza az állomáshoz (nem lehetett visszafelé rohanni, annyira meredekek voltak a lépcsők), és természetesen nem várt ott senki. Nem tudtam eldönteni, hogy már elment-e a fószer, vagy még meg sem jött, úgyhogy egy óra hosszat elüldögéltem, képeslapokat írtam, és dühöngtem, hogy akkor már igazán nyugodtabban is végigjárhattam volna Kompira-sant. Visszamenni viszont már nem volt értelme, kezdett besötétedni, és a legvégéig vagy három kilométert kellett volna gyalogolni meredek hegyen felfelé.
7 körül aztán elmentem fürödni (előzőleg kifaggattam a turistaelhárítós néniket, hogy melyik a városban a legjobb fürdőház), és eddig legolcsóbban az eddigi egyik legjobb fürdőt találtam. 280 yenért még szauna is volt.
Elegem lett az éjjel-nappali vacsorákból, így mivel találtam egy olcsó menüvendéglőt, 800 yenért hatalmasat vacsoráltam. Közben természetesen megint szóbaálltak velem (hiába, ahol ennyire ritka a külföldi), ezúttal egy kínai származású honosított japán, aki ezen kívül semmi másról nem bírt beszélni. Elhagyva a várost, találtam egy kis tóféleséget, amelynek a partján nyugovóra dőltem, mint egy szeneszsák.