Az én hibám volt. Rosszul emlékeztem az időre, ami a Yamada senseitől kapott cetlin volt, úgyhogy vagy nyolc embernek azt mondtam, hogy találkozzunk tízkor lent a portán. Én magam sem bíztam benne, hogy fel tudok kelni, fel is húztam fél tízre az órát, aztán arra ébredtem negyed tízkor, hogy verik az ajtómat, egész udvariatlanul. Magamra kaptam valami nadrágot, hát Ta (Takako) áll az ajtóban, és azt kérdezi, hogy nincs-e nálam a barátnője, a Miwa. Sajnálkozva közöltem, hogy nincs, és tapintatosan érdeklődni próbáltam, hogy mégis, miből gondolja, hogy itt lenne. Kiderült, hogy nem gondolt semmi rosszra, csak a Miwa át akarja nézetni velem az angol önéletrajzát, és Ta azt gondolta, hátha beugrott.
Hát nem. De ha már felkeltem, lementem beszélgetni egy kicsit, és a Ta hajára kentem, hogy az, hogy ő magát mindig harmadik személyben emlegeti, sőt, többes számban is olyanokat mond ahelyett, hogy “mi”, hogy “Ta-ék” (a nyelv iránt érdeklődők számára: Ta-tachi), szóval, ez rendkívül gyerekes, és ötéves korig általában leszoknak róla. Mire ő közölte, hogy ezt igenis használják mostanában, főleg Tokióban. Torendii? (trendy, menő) kérdeztem, mire mondta, hogy igen. Hát, ha torendii, az más.
Tízkor aztán szép precízen meg is jelentek az emberek; Attila mondta, hogy ő sejtette, hogy ez korán van, de megbízott bennem. Végül is abban maradtunk, hogy most már nem alszunk vissza, mindenki kinyalta magát, hát elmentünk sétálni a kikötőbe. Az egyik bolgár srác valami félelmetes: szakmáját tekintve kertészmérnök, de hát mivel tájképi kerteket tervez, sokkal inkább művész, mint mérnök. Na, úgy is viselkedik. Öt perc alatt elvesztettük, úgy elbóklászott, aztán vagy húsz percig kerestük. Végül meglett, de utána valaki mindig rajta tartotta a fél szemét, és így is kétszer-háromszor majdnem eltűnt. Betértünk a vidámparkba is: itt, Yokohamában van a világ legnagyobb óriáskereke. Volt egy másik szörnyű forgó izé is, arra felültünk, az óriáskerékre majd akkor, ha nagyon jó lesz az idő, és látni is lehet.
Kicsit más úton mentünk, mint amit Yamada sensei javasolt, merthogy Yokohama állomásig ingyen metrójegyünk van, ő meg aszonta, hogy menjünk a másik felé (amerre tényleg közelebb, de 240 yennel drágább). Ezzel aztán rendesen ki is toltunk a tanzán hölggyel, mert éppen kölcsönadta a metrójegyét valakinek, úgyhogy költhetett vagy 500 yennel többet így. Aztán végül is gond nélkül megérkeztünk Ófunába, ahol egy rém mókás vonattal utaztunk tovább.
Úgy hívják a masinát, hogy Shonan monorail, és tényleg: a levegőben lóg lefelé. Sajnos, egyébként pont ugyanolyan, mint a többi vonat: drága, belül székek, stb., de egyébként rém jópofa, ahogy lóg a házak között. És gyors is.
Yamada sensei teljesen farmerben volt. A többiek elég rendesen kiakadtak, én ugye, Sawaki profnál már láttam azt, hogy felvesz egy három számmal nagyobb farmert, mint ami a mérete, és abban mászkál. Na, Yamada sensei pont ugyanígy nézett ki.
Miután ilyen szerencsésen megérkeztünk, megvártuk a buszt, és azzal mentünk tovább együtt Enoshimára. Páran picit berágtunk: ha a monorailen maradunk, és mondjuk, a végállomáson beszéljük meg a találkozót, negyven yennel lett volna drágább, így meg fizethettünk vagy 170-et, és ráadásul olyan iszonyú tömeg volt (ez volt az első nagyon szép napos nap, meg különben is a Golden Week utolsó napja), hogy a busz nem bírt átmenni a szigetre, ezért leszálltunk és gyalogoltunk.
Enoshima szép, bár Miyajimától azért még odébb van. Van egy boltokkal teli utca, ami az Enoshima-szentélyhez vezet, ahol a lustábbja mozgólépcsőre szállhat (pár száz yenért), a merészebbje felgyalogol a hegy tetejére. (Japánban minden sziget hegy, ha még nem mondtam…) Ott aztán további üzletek csalogatnak, és természetesen rögtön drágább az üdítő az automatákban. Találtunk egy üzletet, ahol a tulaj mániái a kagylók voltak, és egész kiállítást rendezett belőlük, bár bármi megvásárolható volt. Itt azért megint csak rájöttem, hogy lehet, hogy mégsem láttam mindent a világon: olyan alakú tengeri herkentyűk is voltak, hogy az embernek fogalma nincs, hogy hol az eleje. Aztán láttunk valami nagyon modern buddhista templomot is. Igazából ez volt az első, aminek a belsejében is jártam, és két dolgon rendesen meglepődtem. Az egyik a folyamatosan, rózsafüzért szorongatva, megállás nélkül szútrákat kántáló, egyébként teljesen civilizált ruhában lévő emberek voltak. A másik az alagsorban egy elsőre urnacsarnoknak látszó, ám fényes arany köcsögöket tartalmazó csarnok volt (elég nagy), amelyről kiderült, hogy hullák porítva sem találhatók benne, csak az elholtak “lelke”, és hogy potom egymillió yenért lehet 33 évre bevásárolnia az embernek magát ide.
Meglehetősen nagyon kivoltunk a hegymászástól, különösen, hogy sokan nem is nagyon reggeliztek, a kajára számítva. (Én vettem egy krumplifánkot – itteni tájszólásban korokke, a francia croquette-ból – még a monorail-állomáson.) Nagy nehezen végre visszaindultunk Kamakurába, ahol Yamada sensei lakozik; én kicsit be voltam téve, mert előre megbeszéltük (szóval, közölte velem), hogy én fogok yakisobát sütni.
A vonaton derült ki, hogy elhagytuk kettőnket. Az egyik egy kicsit szerencsétlen thai srác, a másik félelmetes arc, burmai (mostanság Myanmar), az Attilával jár egy csoportba, és mindenki ki van bukva tőle. Valami gépészmérnök, és rettenetes hévvel tanul és magyaráz; az első napon állítólag át akarta kérni magát valami nehezebb csoportba, ahol sok kanji is van, mert ő már tudott vagy százat – aztán csúful kiderült, hogy az bizony kevés, szavakat is kell tudni a kanjikkal. Lényeg, ami lényeg: senki nem érti, amit mond, akár angolul, akár japánul próbálkozik. Attila egyszerűen csak professzornak hívja.
Megleptük a házat, a feleség már várt ránk; kiderült, hogy egy csomó mindent bevásároltak előre. A snackeket – rósejbni, ropi, miegymás – úgy hat perc alatt tüntettük el, mire Yamada sensei rájött, hogy talán éhesek lehetünk. Volt ám ital is behűtve, de elég hamar megittuk a Coca-Colát meg a Fantát. Aztán sütöttem yakisobát, elő volt készítve minden, ha becsukom a szemem, se ronthattam volna el. Aztán Yamada sensei felesége kezdte el hordani a kaját, eleinte lassan, aztán látva az étvágyunkat, kicsit gyorsabban. Végül valószínűleg szárazra ittuk és ettük a házat, de mindenki pukkadásig lakott, többen mozdulni nem bírtak. Aztán rajzolni kellett a sensei füzetébe (valami emlékkönyv-szerűt kell elképzelni A3-asban, ennek megfelelő méretű rajzokkal). Végül zenéltek nekünk: a sensei zongoráz, a felesége pedig egészen nagyon jól hegedül. Valószínűleg sose találná ki senki, hogy mit játszottak nekünk: Monti Csárdását. Egész jól, cigányos szemmel nézve kicsit túl tudományosan, de hiba nélkül. Elkértem a kottát, és le is fénymásoltam.