Reggel bementem a Sasaki tanárnő órájára. Múlt (előtti) héten ugyancsak nehéz volt, arra számítottam, borzasztó lesz, aztán egész olvasmányos lett. Ismeretlen szó persze volt dögivel, de elég lassan olvastuk (és beszéltük meg) ahhoz, hogy legyen idő mindent kiszótározni meg megkérdezni. Egyre több kandzsinak tudom az olvasatát, ami jó, mert akkor már a jelentést pillanatok alatt megtalálom a szótárban.
A nap maradék része szabad lévén, elmentem telefont venni. Jó szappan módjára percekig haboztam, majdnem megvettem a legolcsóbb drótnélkülit; aztán szerencsére megkérdeztem a nálam okosabbakat, és kiderült, hogy az csak 1 (!) méterig drótnélküli, azaz szobán belül se nagyon működik. Végül is egy Pioneer telefon mellett döntöttem (15 ezerért), részint, mert megint csak az első perctől kezdve ezt akartam, másrészt az alternatíva Sharp lett volna, és azt azért nem. (Nincs annak semmi baja, csak nem szeretem.) Kicsit drágálltam, aztán otthon kiderült, hogy még azt is tudja, hogy ha felhívnak, nemcsak csönget (háromféle dallammal), hanem vakuzik, hogy ha zenét hallgatok, is észrevegyem. Meg még a fene tudja, hogy mi mindent. Reggel ébreszt, ha akarom, az biztos. Ja, és üzenetrögzít is, ez szempont volt, különben lett volna telefon ötezerért is.
A nagyon jól sikerült vásárlás után betértem – idén először – a Shakey’s Pizzába, ahol ugye, 600 yenért annyit ehet az ember, amennyit csak bír. Esküszöm, hogy sokkal kevesebbet ettem, mint egy hónapja egy-egy komolyabb étkezésnél, mégis majdnem rosszul lettem a végére, úgy jóllaktam. Aztán persze, nem lett semmi baj, csak nem voltam éhes egy napig.
Vettem madzagot meg elosztót, és hazatérve végre kiporszívóztam – rettenetes kosz volt már. Sajnos, kicsi Sony a számítógép hangját nem hajlandó szépen magnóra venni, elég csúnyán zúg. Ugyanakkor van neki egy-két funkciója, amire nem is számítottam. Az egyik, hogy van neki távszabályzója, ami majdnem mindent tud, és amikor az ember távolról szabályozza a hangerőt, forog a dobozon is a hangerőszabályzó gomb. Rém aranyos. Aztán van neki mindenféle effektje. Az egyik ismerős, egy kicsit ráadja a basszust, de valami intellektuális módon, mert alig változik valami, és mégis jobb. (Van, persze, van equalizer, úgyhogy fel lehet tekerni erőszakkal is a basszusokat.) A másik S-SUR névre hallgat, gőzöm nincs, hogy mi lehet, valószínűleg valami fáziseltolós trükk, de ha az ember bekapcsolja, sokkal térhatásúbb a zene, mintha tényleg ott lenne a zenekar. Tudományos igényekkel szemlélve biztos, hogy valamit torzít a zenén, de az én primitív igényeimnek nagyon is megfelel. Az a baj, hogy ha az ember hozzászokik az ilyenekhez, utána egy “közönséges” CD-lejátszón már fanyalogni fog.
Délután eldőltem, és aludtam vagy egy órát. Aztán beállított a román lány, Tatiana, mert megígértem neki, hogy megrajzolhatja a diáit nálam – megy Londonba valami Kohn Ferenciára, oszt’ oda kell neki. Hát éjfélig rajzolta, de kipróbáltuk: gyönyörűen nyomtat a nyomtatóm írásvetítő fóliára is.
Attila közben vett kétezer yenért (meg a szállítás vagy háromezer) egy hűtőszekrényt magának. Előző nap még én telefonáltam neki, meg írtam fel a címet, hogy hova menjen (Tokióba, a világ végére). Egész jól elboldogul már egyedül. A virslijeim majdnem tönkrementek, és még nincs is nagyon meleg. Lehet, hogy nekem is kéne egy hűtő ötezerért?
Aztán átjött, és együtt ettünk, és nagyon fél egy lett, mire mindenki elment. Holnap nincs délelőtt óra, de azért le kéne még három előtt feküdni, és az elmúlt két hetet csak most írom.