Ha az ember háromkor fexik, nehezen kel tizenegy előtt, úgyhogy már hiába hívtam a Kalákák szállodáját. Viszont reggeliztem némi jégrémet, és nekifeküdtem a hűtőszekrény kipucolásának. Eltartott egy darabig, mert nem voltak igazán megfelelő eszközök. Aztán sokáig száradt szegény, aztán bekapcsoltam, mire semmi nem történt. Az ócska, használt, rozsdás Hitachi hűtőszekrénynek nem lehet hallani a hangját, olyan csendes. (Nagyon közel kell hajolni.)
Végül is, ha újkoránál valószínűleg lényegesen alacsonyabb hatásfokkal is, de hűt. Ezen felbuzdulva televásároltam mindenfélével, például margarinnal, tejjel, meg narancslével. És nem is bírtam ki: vettem mazsolás kalácsot, és vajas kalácsot ettem kakaóval. Húúúúúúú……
Én ugyan kedd óta osztogatom az új telefonszámomat, mégis, mivel felhívott a maláj lány, Imi, tripla meglepetés ért. Először is, miután ő Taróval mászkál, eszembe nem jutott volna, hogy ő felhív. Másodszor, nemcsak felhívott, de fél órán keresztül beszélt. (Ünk.) Harmadszor pedig, hogy ezalatt az idő alatt semmit, de az ég egy világon semmit nem mondott. Az egésznek az lett az eredménye, hogy azóta Attila egyfolytában heccel.
Este együtt főztünk Attilával. Már kezdem mexokni: mi főzünk, Tatiana meg valamit bütyköl a számítógépemmel, most éppen az előadás szövegét írta.