Sajnos, ma teljesen szabályos egyetemi nap. Pedig már kezdtem hozzászokni az ilyen-olyan szünetekhez. A délelőtti órán (Kultúrák közti kommunikáció) a külföldi diákoknak rövid előadást kellett tartaniuk hazájuk oktatási rendszeréről. Igyekeztem felkészülni a leghülyébb kérdésekre is; ehhez képest az egyik japán megkérdezte, hogy nálunk hogyan tanítják az egyszeregyet. Így utólag már tudom, azt kellett volna válaszolni, hogy géppuskával; mindenesetre ott nem egészen értettem, hogy mit kérdez. Némi magyarázkodás után kiderült, hogy Japánban hangosan, az egész osztály együtt skandálva vágja be a szorzótáblát. Közöltem, hogy nálunk azért hosszú ideje ilyen marhaság nincs, aztán helyesbítettem: most, hogy újra vannak egyházi iskolák, nem tudom…
A szokásosnál többet ebédeltem: közepes helyett nagy adag rizst, meg egy helyett két halat. (No saláta today.) Masaotól megtanultam a megfelelő japán kifejezést: shitsu yori ryoo, azaz minőség helyett mennyiség. Viszont legalább jóllaktam. Mármost azért nem kell valami vérbő zabálást elképzelni: a nagy adag rizs a kétharmada annak, amit a Jupátban adnak, a két hal meg összesen nem volt egy rendes férfitenyérnyi.
Délután kisütött a nap, így aztán négykor sátrat pakoltunk. Hatan tényleg félóra alatt végeztünk az egésszel.
Megjött a hitelkártyám. A dolog erősen jelképes, hiszen a Nifty-n kívül semmire nem használom, a számát meg már másfél hete tudom, de azért nagyon profin néz ki, csillog, meg hologram van rajta, meg minden, és rá van írva, hogy INTERNATIONAL. (Nem tudom, mit jelent, de nagyon szép hosszú szó, mindennap gyakorlom egy kicsit.)