Még előző nap, a rém unalmas Yamada-óra végén meghívott néhányunkat egy japán diák, Suzuki nevű, hogy van neki egy idősödő ügyvéd ismerőse, az szeretne külföldi diákokat látni, és fizetne nekünk egy vacsorát. Hosszas szervezgetés után végül is négyen gyűltünk össze: Kitcho és Emo (a két bolgár), Tó Kó (egy kínai lány), meg én. Na meg persze Suzuki. Odafele úton, a Yokohama Stadion mellett bazár volt, többek között rengeteg virággal, fákkal, bonsai-jal. Kiderült, hogy semmit nem számít, ha Emo-nál nincs pénz; semmi perc alatt lezsebelte a másik bolgár srácot, és vett magának egy törpefát. Így mentük ügyvédnézőbe.
Az ügyvéd, Hayashi nevű, tényleg ötvenegynéhányévesforma volt; kötelező udvariaskodások és némi beszélgetés után felajánlotta, hogy menjünk egy yakitori- (sült csirke) vendéglőbe, azt hátha mindenki szereti. Mind szerettük. Kiderült, hogy valamiféle svédasztal jellegű szolgáltatás van szombatonként; valamennyi pénzért (2500 yenért, mint később megnéztem) két órán keresztül annyit ehettünk, amennyit csak akartunk. 2500 yen persze sok, de ha hozzávesszük, hogy az ital is benne volt (alkohol is), és hogy két nyiszlettebb garnélarák (nem a pici, a shrimp, hanem a nagyobb, a lobster, japánul mind ebi, de ez nagy) 700 yen, meg egy sült csirkecomb 400, akkor nem is annyira drága. A japán svédasztalok árát japán termetű emberekre méretezik.
Tényleg jól éreztük magunkat, nem is részegedtünk nagyon le annak ellenére, hogy akármennyit ihattunk volna; az ügyvéd azért egy kicsit, legalábbis annyira, hogy felajánlja, hogy elvisz bennünket egy karaoke-bárba.
Most megint magyarázat következik. Az, ahol a múltkor voltam, az karaoke box. (Jó, bokkusu.) Szóval, az ember kifizet úgy hat-nyolcezer yent egy órára, beül a boxba, ahányan befér, és énekelnek rogyásig. Ez nem. Japánban a bá, meg a pabbu (bar meg pub, ha valaki véletlenül nem ismerte fel) egészen magasan kvalifikált (szóval pimaszul drága) szórakozóhely. Utólag beszélgettünk róla, de alighanem, ha nincs velünk a kínai lány, akkor nemcsak mellénk, hanem az ölünkbe ülnek a hostessek. Így egészen udvariasan adtuk elő, viszont azóta tudom, hogy mondják japánul, hogy “vén disznó”, vagy legalábbis “piszkos fantáziájú”. (Sukebee.) Ja, és ilyen helyen két-háromszáz yen egy dal. Én – össznépi unszolásra – előadtam a Blue lights of Yokohamá-t, ha már úgyis passzol a helyhez, majd később egy Nagabuchi Tsuyoshi nevű fazon Run című számát; legvégül pedig Kitchóval duóban a California Dreamin‘-t.
Jó későn lett, mire vége lett az egésznek, viszont tényleg olyanokat és annyit ehettünk, amennyit nem mindennap. És ami szintén érdekes (nemcsak nekünk, hanem a még egyetemista Suzukinak is): bepillantást nyertünk az üzletemberek világába, hogyan “engedik ki a gőzt” a rém fárasztó (ezt is nyugodtan tehettem volna idézőjelbe) hétköznapok után.