Vendégposzt

Vendégposzt következik.

A tények: Jegesmedve urat hazaszólította a kötelesség, és nem tudni pontosan, mikor és hová fog legközelebb elutazni (Japán mellett pár hónapnyi Amerikáról is szó van). Itthon persze rázuhant a rögvalóság, családi és társadalmi kötelezettségek formájában, de ez nem meglepő több mint másfél évnyi (nagyrészt) távol töltött idő után.

Úgyhogy most egy kicsit a jegesmedve-figyelő szolgálat mesél arról, milyen közelről nézni valakit, aki folyamatosan három nyelven éli az életét. (És még legalább négy nyelven bohóckodik.)

Az első és legérdekesebb tapasztalat, hogy a három nyelvet – angol, magyar, japán – eltérő hangmagassággal beszéli. Lehet, hogy ez csalóka, és igazából az udvariassági szint jelent eltérést, de a hatás egyértelműen az, hogy magyarul mélyen, angolul magasabban és japánul még magasabb hangon szólal meg.

Sabolc szinkrontolmács alkat. Ez azt jelenti, hogy pillanatnyi gondolkodás nélkül vált. Amilyen nyelven megszólítják, azon válaszol, félálomban, lázasan, félig eszméletlenül is* – vagyis elég jó mindegyiken, hogy a különbségeket ne a hiányosságok okozzák.

De a három nyelvhez három eltérő attitűd tartozik. Természetes, hogy mindenki az anyanyelvén a legösztönösebb: elharapott szavak, kevésbé kulturált megfogalmazások, mordulások – ez Sabolccal csak az anyanyelvén történik meg.
Angolul már kicsit letisztultabb a nyelvhasználata, még akkor is, ha ez egyáltalán nem jelent eszköztelenséget. Mivel azonban ezen a nyelven az udvariasság ugyanúgy tanult, mint az esetleges átkozódás, kerekebbek, befejezettebbek, megfogalmazottabbak a mondatok – még amikor a szlenggel játszik, akkor is, hiszen másoktól átvett idézeteket épít a szövegeibe.
Japánul a legudvariasabb, és ennek biztosan oka, hogy ennek a nyelvnek szerkezeti sajátossága a beszélgetők között fennálló (mindenképpen hierarchikus) viszonyok tükrözése. Japánul például soha nem történik meg az (ami a másik két nyelven előfordul), hogy nem várja meg, amíg a másik befejezi a mondatot. Japánul, ha nagyon mérges, kevesebbet beszél. Magyarul és angolul, ha mérges, többet.

Érdekes a nonverbális kommunikációja is. Nyilván mindenki hallotta már a legendát az orosz kémről, akit az buktatott le, hogy másképp hajtogatta az ujjait számolás közben. Sabolc itthon bukna le, mert ő japánul számol – nem felmutatja az ujjait, hanem becsukja. Amikor magáról beszél, akkor az “én”-t is japán módra, mutatóujjával az orrát közelítve mutatja, nem pedig a mellkasára bök, mint a magyarok.

Japánban másfélék az illemszabályok is. Ott például egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy udvarias férfi kinyitja a hölgy előtt az ajtót és előre engedni. Kabátot lesegíteni pedig valószínűleg már csak az éghajlat miatt sem rutincselekvés. Amikor Sabolc hazajön, eleinte mindig elhibázza. Becsörtet az ajtón, a hölgy meg alighanem gondol magában felkiáltójeleket és egyéb speciális karaktereket – pedig a Medve nem udvariatlan, csak (fogalmazzunk így) másképp udvarias.

————-

* Az egyetlen olyan szituáció, amikor a többnyelvűsége csorbát szenvedett, egy meglehetősen stresszes pár perc volt.
Elmentünk megnézni a hakkeijimai vidámpark (akkor, tízegynéhány éve) legújabb attrakcióját, a szabadesős tornyot. Beültettek négyünket egy ülésbe: engem, Sabolcot, egy dán lányt és egy japán fickót, és jó erősen rögzítettek. Ezután az üléseket egy hátul lévő sínben felhúzták 104 méterre, a lábunk vígan kalimpált a semmiben.
Érdemes tudni, hogy Sabolc enyhén tériszonyos. Úgy harminc méterig három nyelven szórakoztatott minket. Kb. 70 méterig még beszélt angolul. Aztán már csak ezt hallottam: húbaz, húbaz, húbaz…!”
Ekkor az ülés halk döccenéssel megállt. Mindannyian nagy levegőt vettünk. Nem történt semmi. Remegve kifújtuk. Ekkor egy hangszóró kedvesen megszólalt:  Szajonara! – és lezuhantunk.