Még pénteken felhívtam Akikót (a magyarul beszélő lányt Fujisawából). Ezt hetente kétszer eddig is megtettem, elsősorban udvariasságból, csak eddig soha nem volt otthon. Most viszont véletlenül igen, és elpöttyentette, hogy vasárnap a Muzsikás együttes játszik itt valahol a környéken. Ez igen, mondtam, megjegyezvén, hogy az imént jöttem Kaláka-koncertről. Szó szót követett, végül is én újabb kétezer yenemtől szabadultam meg; megbeszéltük, hogy együtt megyünk.
Egykor találkoztunk Futamatagawa állomáson; én csak húsz perccel korábban értem oda, tehát egy szót nem szólhattam, amikor Akiko mindössze három percet késett. Mármost a koncert viszont csak kettőkor kezdődött, és én egy kicsit húztam a képem, hogy akkor miért nem 1:50-kor találkoztunk, lévén a koncert a vasútállomás melletti áruház tetején. (A dologhoz hozzájárult, hogy előző nap fél négykor találkoztunk; késtem öt percet; mint kiderült, tíz percre volt az ügyvéd, és csak fél ötre kellett menni, de már telefonáltak nekem, hogy hol vagyok. Persze, nem voltam otthon.) Aztán kiderült; Japánban nem szólnak (általában) helyre a jegyek, és fél kettőkor nyitották az ajtókat.
Legnagyobb meglepetésemre telt ház volt, talán összesen ha tíz széket nem adtak el a körülbelül háromszázból. A Muzsikások magukkal hozták Sebestyén Mártát, mire rögtön kezdett nem is olyan drága lenni az a jegy. Tíz perc szünettel két órán keresztül nyomták; az egészben az volt a szörnyű, hogy olyan rém tisztelettudóan kellett ülni a székben, és nem lehetett táncolni. (Nem is lett volna hol.)
Aztán beözönlöttünk egy csomóan az öltözőbe. Magyar ezúttal nem volt, viszont meglepően sok magyarul tudó japán, köztük egy Váci utcai népviseletbe öltözött, úgy hetvenéves japán menyecske. Egy idő után megfogytak, és akkor már én is tudtam a Muzsikásokkal beszélgetni. Csak egy hétre jöttek, holnapután mennek is haza. Mártáról kiderült, hogy Kispesten, a Kós Károly téren lakik; úgy három-négy sarokra tőlünk. (Na jó, lehet, hogy pont a tér túloldalán.) Nagyon kedvesek voltak; s mivel Yokohama felé mentek haza (Tokióba, a Ginzán lévő Dai-ichi Hotelba. Vacak, ötcsillagos putri…), Yokohamáig elkísértem őket.