A hétfők a világon alighanem mindenütt egyformán rettenetesek. Körülbelül tízpercenként találom fantasztikusan érdekesnek és hasznosnak az órákat, illetve akarok folyton elaludni. A negyedik órám, ugye, két hete lyukas; gondoltam, alszom, vagy olvasok, vagy valami. Ehhez képest ott várt egy ismerős (rém csúnya, a nevét nem tudom) japán lány valaki másra, aki nem jött, és hát elkezdtünk beszélgetni. Másfél órával később megállapítottuk, hogy lehet, hogy az illető most már tényleg nem jön, nekem viszont mennem kell.
Kudó tanárnő nyelvészetórája a szokásosnál is érdekesebb volt. Lehet, hogy azért, mert viszonylag friss voltam, és mert szinte mindent megértettem, amiről beszélt.
Hét körülre érek haza. A diszkontboltban vége az olcsó narancsleveknek, 100 yen helyett újra 148-ba kerülnek. Van viszont valami, amiről néhány hete derítettem ki, hogy mi a fene: narutomaki-nak hívják, összetekert, gumiszerű valami, amiből én eddig csak szeleteket láttam, finom, puha, főtt radíríze van a vendéglői ramen-ben, és fehér alapon kerek rózsaszín csíkok vannak benne. El nem tudtam képzelni, hogy mi a rák, kiderült, hogy nem rák, hanem hal. Meg volt olcsón spárga, és most spárgás, narutomaki-s ramen-t eszem. Lassan pont olyan, mint ha vendéglőbe megy az ember, csak negyedannyiba kerül.
Az utóbbi időben ugyan kínosan vigyáztam rá, hogy ne írjak állandóan ételről, de már engem is kezdett zavarni, hogy miért a kaja jut folyton eszembe, amikor érdekes dolgokról akarok írni. Több oka lehet; nyilván azért, mert jóval kevesebbszer és kevesebbet eszem, mint otthon, és gyakran éhes vagyok, és ilyenkor egész nagy öröm enni valamit; de valószínűleg azért is, mert egy vadidegen országban mégiscsak az ennivaló az a része a kultúrának, amellyel legsűrűbben, és legközvetlenebbül érintkezik az ember. Szóval következzék megint egy kis beszámoló, miket eszem mostanság.
Amióta van hűtőszekrényem, és néha egészen olcsó dolgokat találok a boltban, teljesen megváltozott az étrendem. Kezdődött a vajjal, ami azt eredményezte, hogy sokkal gyakrabban veszek kenyeret. No meg a lekvár. Aztán gyakrabban jönnek tejek, vettem olcsón kakaót, bár ritkán iszom; az instant ramen-t az első hetekben minden nélkül is megettem, most már ínyenckedem, meg próbálom japánosan előadni, amit a spárga meg a narutomaki is jelez. A yakisobá-im is átalakultak. Otthon rengeteg káposztát, meg húst tettem bele; itt fokozatosan csökken a káposzta mennyisége (és a húsé is: az első napokban egyáltalán nem volt benne hús, aztán utána a csirkemell-boom idején rengeteg, mostanában megint nagyon kevés); viszont kerül bele szójacsíra, aztán mostanság uborka meg hagyma is. Az igazat megvallva, eleinte nagyon sajnáltam zöldségre a pénzt (a nagyon olcsó káposzta és szójacsíra kivételével), de mostanság egyrészt sokkal olcsóbbak, másrészt nagyobb tételben vásárolva, eláll a hűtőben. Hasonlóan, korábban nem voltam hajlandó kétszáz yent kiadni banánra (kb. 6-7 darab, és ezért a pénzért itt nagyon olcsónak számít), mostanában azért hetente egyszer előfordul. Egyébként a smucigság a legtöbb magyart elkapja itt eleinte, de lassan azért gyógyul.
Továbbra is betartom a napi max. 1000 yenes limitet, csak most már nem úgy, hogy mindennap vigyázok, hogy ne költsek többet, hanem úgy, hogy hetente egyszer-kétszer alaposan bevásárolok, és utána már csak ebédet meg esetleg kenyeret-tejet veszek mindennap. Ezzel együtt, még az otthonihoz képest is kezd egész változatos lenni az étrendem, mert itt nagyon konyhakészre tudják csinálni a dolgokat. A kenyér például fel van szeletelve.