Utolért bennünket a végzet, szorít a népszerűség, plusz a Szakura is kéne írni mindenféle érdekes dolgokat Japánról. Mind a két helyen megjelentetni a cikkeket azonban mégiscsak túlzás lenne, úgyhogy most a következő ravasz húzáshoz folyamodnánk: tessék mindenkinek jól elmenni és elolvasni a (mellesleg nem is általam írt) cikket a Szakun, majd következzék itt a megfelelő részlet Dave Barry könyvéből. És ha már Dave Barry, kiadnánk a könyvet, de nagyon szeretnénk tudni, lenne-e rá érdeklődés, úgyhogy lehet bátran irkálni levelet meg kommentet, ha igen.
===============================================
Miután megbizonyosodtunk arról, hogy minden japán templomot és szentélyt megtekintettünk legalább négyszer, úgy döntöttünk, hogy egy kis kitérőt teszünk, és megnézünk egy másik, igen népszerű látványosságot, a világhírű Mikimoto Gyöngyszigetet.[1] Ez egy Toba nevű tengerparti üdülővárosban található, amely könnyen elérhető vonattal, de ne kérdezzék, hogy hogyan. A szokásos gondosan megtervezett módon utaztunk, idegesen és véletlenszerűen szökellve vasútállomásról vasútállomásra, keresgélve az angol nyelvű táblákat, és egyre ingerlékenyebbé válva egymástól, amíg végül feltuszkolódtunk valamire, ami éppenséggel lehetett volna az Észak-Koreába induló börtönexpressz is.
Ha már a vonaton voltunk, Earnest és Zippy módszerével próbáltuk megtalálni a kívánt állomást. Earnest és Zippy a kutyáink. Amikor otthon vagyunk, néha elvisszük őket az autóval. Amit ők nagyon szeretnek, hiszen ilyenkor megvédhetnek bennünket mindenféle veszélyes fenyegetéstől, mint a csomagszállító autók, más kutyák, fák, füvek, stb. A problémát az jelenti, hogy fogalmuk sincs és nem is lehet arról, hogy mikor utazhatnak. Napjában többször is elhagyjuk a bejárati ajtót, és ezek bármelyike lehet a nagy alkalom. Így tehát a kutyák állandóan elsőfokú riadókészültségben vannak, és folyamatosan szemmel tartják a tevékenységünket. Ha kinyitjuk az ajtót, azonnal abbahagyják, akármi fontos dologgal is foglalkoztak, teszem azt egy foltot nyaltak a konyha padlóján, ahová két évvel azelőtt ejtett valaki spagettit, és odarohannak az ajtóhoz, Teljesen Készenléti Ugatási módban, cselekvésre készen.
“NEM!” – szoktuk mondani nekik, és becsukjuk az ajtót. Átalában hatvan kilométeres sebességgel, fejjel vágódnak az ajtónak, majd visszapattannak sértetlenül, hogy legközelebb újra megpróbálják, hiszen sose lehet tudni.
Lényegében így közelítettük meg Tobát. Amikor a vonat egy-egy állomáshoz közeledett, roppant éberek lettünk, odanyomtuk az orrunkat az ablakhoz, nyüszítettünk, és eszelős módjára kutattunk valami jel után, hogy esetleg ez lenne Toba. Végül aztán egy csomó megálló után találtunk egyet, ami pont olyannak tűnt, mint amilyennek lennie kellett, plusz egy táblára ki volt írva, hogy TOBA. Annyira izgatottak lettünk, amikor megláttuk, hogy kis híján a padlóra pisiltünk. És nagyon megérte a fáradságot elmenni oda. A Mikimoto Gyöngysziget a legcsodálatosabb, két kagylóhéjjal kapcsolatos turistalátványosság, ahol valaha is voltam. A nevét egy Kokichi Mikimoto nevű emberről kapta, aki 1954-ben meghalt, de előtte még felfedezte, hogyan lehet nagy mennyiségben gyöngyöt termeltetni osztrigákkal. Egész addig a gyöngyök eléggé hátul álltak az osztrigák rangsorában.
A Mikimoto Gyöngyszigeten egy nagy múzeumban tekinthetjük meg tudományos részletességgel, hogyan is lehet az osztrigákat gyöngyök termelésére késztetni. Alapvetően az ember fog egy osztrigát, kinyitja – amit én, személy szerint soha nem mernék – és egy kis irritáló részecskét helyez az osztriga ivarmirigyei mellé. Igen! Szemben például az Egyesült Államok szenátusával, az osztrigák tökös legények! Ez arra enged következtetni, hogy képesek szexre is, ami azért meglepő, ha az ember számításba veszi, hogy (a) azokba a kagylóhéjakba zárva tartják magukat és (b) alapvetően nem mások, mint egy víz alatti, visszataszító nyálkahalom.[2]
Mindenesetre ha az ember berakja a részecskét, az osztriga gyöngyöt formál, valószínűleg azért, mert hirtelen egy csomó ideje lett, a nemi életének drasztikus csökkenése következtében. (“Ma nem, drágám. Egy ingerlő részecske van az ivarmirigyeim mellett.”)
Amellett, hogy elmagyarázza, hogyan is készülnek a gyöngyök, a Mikimoto Gyöngymúzeum fontos fogyasztói információkat is tartalmaz a gyöngyökről, mint például hogy:
“A szépség teremtményei, és gyönyört okoznak.”
“Olyanok, amiket az emberek birtokolni akarnak; olyanok, amiket az emberek hordani akarnak.”
Ha nekem kéne megpróbálnom összefoglalnom, megpróbálva kihámozni a japán kultúra nüanszai mögül, hogy mi is a finom megbúvó üzenet a Mikimoto Gyöngymúzeumban, hát azt mondanám: “Vegyenek gyöngyöket.” Van is erre a célra egy ajándéküzlet.
A múzeum egy része a régmúlt gyöngyhalásznőinek van szentelve. Azért a nők merültek, mert azt hitték – és ez igaz –, hogy a nőknek nagyobb a tüdejük.[3] Néhány idézet a női búvárok kiállításáról:
…Sima sugárzó amá-i [gyöngyhalásznői], akiket annyiszor megénekeltek az ősi idők óta, dicséretreméltó bátorsággal élnek, még az utazási vágyat is felkeltve.
A merülés művészete, amelyet elsajátítottak, olyan kelengye, amelyre nagyon büszkék.
A múzeum mellett van egy lelátó, ahová le lehet ülni, és előre meghatározott időpontban meg lehet nézni a gyöngyhalásznőket, akik valami kórházi kötényhez hasonló holmit viseltek, körben úszkáltak a sötétzöld vízben, le-lemerülve, és osztrigákkal felbukkanva, amelyeket fadézsákba raktak, amelyeket csónakokra, és amelyeket a végén gondolom, visszaöntöttek a vízbe, hogy a következő turistacsoport is láthassa a gyöngyhalásznőket, ahogy megtalálják. Nem mondhatnám, hogy ezek a gyöngyhalásznők nagyon sugároztak volna. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha fáznának.
[1] Ne szégyenkezzenek. Én sem hallottam róla.
[2] Osztrigát még annyira sem ennék, mint tintahalcsápot. És ezt akár idézhetik is.
[3] És most rájöttünk, hogy de hisz ez hülyeség. Igaz?