Van egy mondás ugye, hogy ha öten mondják, hogy részeg vagy, feküdj le.
Mostanra ennél sokkal többen mondták azt, hogy Magyarországról el kell menni. Jó, levonjuk belőle a hisztit, meg a naivitást, hogy külföldön biztos nem kell dolgozni és hasonlók… csakhogy én nemcsak ködös tekintetű ifjakkal beszélgetek, hanem például más cégtulajdonosokkal is, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, hogy el kell menni. Mi történt?
Valahol megértem őket, hiszen bennem is hasonló folyamat játszódott le. 1999-ben az ösztöndíjamat (és egy PhD-kurzust) megszakítva jöttem haza, mert úgy éreztem, itt van dolgom, itt vannak lehetőségek… úgy éreztem, Budapest pezseg, lüktet, az általam oly kedvelt és tisztelt Koppenhágánál újabbnak, izgalmasabbnak, lehetőségekkel telinek tűnt és egy ideig úgy látszott, igazam is van. Aztán fokozatosan keseredett bele az ember a mindennapok nyűgeibe, és hát mondjuk ki, abba a ténybe, hogy van itt egy csodálatos kis ország, amelyiknek a legnagyobb átka és a legvisszataszítóbb jellemzője a benne élő emberek. A “dögöljön meg a szomszéd tehene is”-attitűd, a 760 ezer rokkantnyugdíjas, a botrányosra züllesztett közoktatás (1987-ben közel hibátlanra írtam meg az MIT matekfelvételijét, kérdezgették is, hogy milyen ösztöndíjat szeretnék, mire én kihúztam magam, hogy jövök haza, mert én magyar vagyok), de igazából sorolhatnám napestig, ismerjük jól a tényeket. (Rendben, öregszem, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy én lassabban öregedtem, mint ahogy mondjuk az egyetemek – vagy akár csak a tévéműsorok – színvonalát hazavágták.)
Az igazság azonban az, hogy az én generációm tisztességesebb fele csak ezért nem állna neki még kivándorolni. Mi még hiszünk egy csomó dologban, amit pénzért nem lehet megvenni, és tulajdonképpen beérnénk egy olyasfajta élettel, ami nem túl hivalkodó, lehet, hogy csak olcsó parizerre futja, nem sonkára, de emelt fővel járhatunk az utcán, mert nem süllyedünk le odáig, hogy tisztességtelenül kelljen élnünk, és amíg reményt látunk arra, hogy ez megőrizhető, addig kitartanánk.
Csakhogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a remény fogyott el mostanra szinte mindenkiből. Mit számít az, ha én azon igyekszem, hogy szétválogassam a szemetet, vagy hogy spóroljak (akár magamnak, akár az országnak is, például mert egészségesebben élek és kevesebb TB-t kell rám költeni), ha egy-egy mozdulattal “fent” milliárdokat herdálnak el? Miért igyekezzek szerényen viselkedni, ha mindenki nagykanállal próbál venni a közösből és még hülyének is nézik azt, aki visszahúzódik? Mitől lett mára a “tisztességes” az “idióta” és az “életképtelen” szinonimája? Miért nem működik ebben az országban a demokrácia? Képtelenek vagyunk minimális önkorlátozásra is?
Éppen lenne néhány ötletem a javításra, csak persze rögtön lefasisztáznának érte. Moha bá barátom (igen, az iGo hangja) mondta anno – persze viccből -, hogy mindenkitől, aki 30 éves kora felett elfelejt edzés előtt bemelegíteni, el kéne venni a TAJ-kártyáját. Most őszintén, a visszaeső alkoholistáktól, bűnözőktől vagy kábítószeresektől nem kéne? Ismer bárki gyógyult heroinistát? Mi lenne, ha végre a bűnözőkkel kifizettetnék a kárt, amit okoznak? Mit bohóckodunk az elítéltek személyiségi jogaival? Amikor bűnözött, lemondott róluk, nem? Menjen szépen követ törni. És az összes jogvédőnek üzenném sok szeretettel, hogy igen, van ember, aki tényleg csak abból ért, ha nagyon megverik. Voltam ilyenekkel együtt katona.
Japánban egyébként kétségkívül elég csúnyán oldják meg ezeket a dolgokat. De engem nagyon érdekelne az őszinte véleménye mindenkinek arról, hogy melyik a fontosabb: néhány ember szabadságjogába a kicsit határozottabb beletaposás, vagy a rengeteg ember szabadságjogának kisebb-nagyobb lábbal tiprása? Mondok egy példát. Ha itt Japánban a lakótelepen rossz helyen parkol egy autó, kiraknak rá egy cetlit, hogy nem kéne. Ha másodszor, akkor is. Ha harmadszor, akkor is cetlit fog kapni, hiszen a lakótelep nem hatóság, hogy bírságoljon – de az is biztos, hogy ragasztóval, japános precizitással fogják felrakni a cetlit a kocsira. Negyedszerre valószínűleg már Ferro Bonddal, és a kerekeit is leeresztik. Soha, senki nem fog látni semmit a lakók közül, és a probléma meg lesz oldva anélkül, hogy ezzel az igazságszolgáltatást terhelnék.
Szeretem hangoztatni azon véleményemet, miszerint számosságában és milyenségében nagy spektrumú embertömeget nem lehet demokratikus úton vezetni. De ezt már Arisztotelész is megmondta, nem tudom miért vagyunk meglepve: http://kemenczy.hu/myblog/2006/11/demokracia-revisited/
Én lennék a kivétel? Még mindig van számodra állásajánlatom …
Abból, hogy a bevezetődben említett közmondás ellenére megkérdezed, menj vagy maradj, egyértelműen az látszik, hogy MARADNI SZERETNÉL. Vagy az itt kapott javaslattömeget érvként szeretnéd használni valahol.
Viszont itt csak akkor éreznéd jól magad, ha valami kedvező irányú változást tapasztalnál.
Egy demagóg duma szerint a semmilyen szóbeli megnyilatkozás nem számít, csak a tettek.
Alakíts pártot. (*)
Gyűjtsd össze azokat az embereket, akik egyetértenek veled, és tevékenységedet korlátozd erre a körre. Klub, alapítvány, egyesület.
Ezeket egyébként nem én találom ki, hanem pl. Hankiss ELemér, akinek egy véleménye szerint egész Kelet-Európára jellemző, hogy a civil szerveződésekre irányuló hajlam a világ egyéb részeihez képest nagyon alacsony.
(*) Soxor +beszéltük már, hogy a zembereknek a jóindulatú diktatúra a legjobb. Most nagyon úgy tűnik, hogy diktatúra jön. Miért nem bízol bölcs vezérünkben?
Én még nem jártam sokfelé, de mindig fura hazajönni.
Negatív, pesszimista a légkör.
London, Finnország, USA valahogy pozitívan ált az élethez.
A szabályok nem megszegni voltak hanem mindenki életét segíteni.
Én egyetértek veled. Ez az ahogy talán működne.
Én is érzem hogy mennék innen el, és ez valahol nem jó.
Elég sok mindenben egyetértek. De:
“Japánban egyébként kétségkívül elég csúnyán oldják meg ezeket a dolgokat. De engem nagyon érdekelne az őszinte véleménye mindenkinek arról, hogy melyik a fontosabb: néhány ember szabadságjogába a kicsit határozottabb beletaposás, vagy a rengeteg ember szabadságjogának kisebb-nagyobb lábbal tiprása?”
A kérdés csupán annyi, hogy ki dönti el, hogy ki a “néhány” és ki a “rengeteg”? Elvileg ezek a törvények arról is szólnak, hogy büntetést csak az és azért kapjon, aki megérdemli. Amúgy igen, a demokrácia nen egy működő modell sajnos… :(
Mondjuk nem írtam, hogy teljesen egyetértek a japán modellel, és csak kérdeztem a véleményeket, nem mondtam sajátot. De azt a traumát valahogy fel kéne dolgozni, hogy _nem létezik_ rendszer, amelyikben mindenki egyformán jól érezné magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek nem ugyanazt akarják. A demokrácia akkor lenne a legjobb rendszer, ha a résztvevői képesek lennének az önkorlátozásra. Miért megy ez Dániában és miért nem megy nálunk? Nem vagyunk hozzászokva? Ahhoz vagyunk szokva évszázadok óta, hogy mások korlátozzanak, és mi lázadni szeretünk, meg az oroszlán bajszát rángatni? Egyébként meg ej, ráérünk arra még?
MOST éled át ezt a traumát? 40 évesen? Nem értem. Ekkora IQ-val?
Ja. Ezen nagyon meg fogsz sértődni. Nincs még gyereked. Már két gyerekkel napi gyakorlattá és a vízivás szintjén megszokottá válik, hogy valaki mindig szív, legtöbbször pedig mindenki szív.
Nekem az a trauma, hogy esetleg lehetnek rossz népcsoportok. Tudjuk, vannak eleve jellemhibás emberek. Lehet, hogy valaha nem voltak azok, de most már “gyógyíthatatlanok”.
Mi van akkor, ha a kommunista diktatúra 40, és a nemzeti gyakorlattá emelt, aljas nyereségvágybol elkövetett 80 + 20 év mocskos hazugság és minden határon túlmenő lopás végleg megrontotta a “magyar jellemet”? (Tévedés ne essék, a II.vh. előtti korszak szinte varratmentesen folytatódott a “demokráciában”. A “tisztes ipar” egy városi legenda. Ahogy az “azelőtt legalább rend volt” közhely egy véres diktatúrát kíván vissza.
Nem látok reményt arra, hogy a sok, hozzánk hasonlóan elkeseredett állampolgár valamilyen módon majd egységes erővé gyűlik össze — magamról azt tudom, hogy nem bízom senkiben, tehát senki nem bízik senkiben, tehát nem lesz semmi.
Tehát, kedves Sabolc, menj el. A még meg sem született gyerekeid iránti felelősség jegyében. NE legyél büszke arra, hogy magyar voltál. Nincs mire.
Pásztorábrándjaim nekem is vannak egyébként. Pl. hogy a cselekedetek fontossága a hatásuk mértékétől, és kiterjedésétől függjön. Lehet egy cselekedet fontos, mert egy emberre nagyon erősen hat, de egy olyan is nagyon fontos, amely nagyon ok emberre nagyon kicsit hat.
Ha valaki olyat talál ki, ami naponta 1 millió embernek spórol 5 másodpercet (mágneses jegyrendszer a BKV-nál, amelybe speciel most csapjon bele sok mennykő), az legalább olyan jó, mint amikor Dr. Kovács József megmenti Kiss Rolandné életét.
Vagy ha életfogytigra lehet valakit ítélni gyilkosságért, akkor lehessen ugyanerre ítélni spamelésért.
Kedves Sabolc!
Rossz olvasni a bejegyzésed :( én is hasonlóan érzek jelenleg.Szeptemberben el akarom hagyni az országot(most végzek egyetemen),és állandó kétség és bűntudat gyötör.Olyan családom van,akik a legmagasabb helyekre juttathatnának be,így nem panaszkodhatnék.De én nem akarok ahhoz a bagázshoz tartozni,akik mindenen áttiporva csak harácsolnak,nulla értéket közvetítenek,és akiket emberszámba sem veszek!Félek,h mi lesz külföldön,h hol fogadnak be,hogyan fogok megélni..de tudod,a gondolat,h én ilyen emberek közé tartozzak,még borzasztóbb!Ahogy fentebb már mondták,igen,felelősek vagyunk a meg nem született gyermekeinkért is.Nem akarom,h a gyerekem ugyanezt élje át,amit én itthon.
És ahogy egy barátom mondta: “a magyar nyelv csak arra jó,h elfelejtsük”.
Kedves sírósok:
Noha véleménye az, hogy bárhol javíthatsz a téged körülvevő világon.
Értem én, hogy sokkal kellemesebb elmenni és egy már mások által tökéletesebbre formált országot/demokráciát/társadalmat fényesíteni tovább, erre meg legyinteni, hogy reménytelen.
Nem, nem reménytelen. Ha Skandináviából nézed, borzasztó. Ha Albániából, irigylésre méltó.
Ha már egyszer ezt dobta a gép, ide születtünk, akár ezt is segíthetnénk jobbá tenni. Ne a többiektől várd, kezdd el te. Holnap. Ma. Akármilyen kicsiben.
A hely lényegtelen: akár menjetek máshová (már ha a “máshová”-nak van értelme ezen az egyetlen bolygón). De ha azért mentek el, mert itt gyengék vagytok a világ jobbá formálásához, akkor Magyarország mindenhová követni fog, akkor megteremtitek magatoknak ott is, ahol eddig mások többen voltak erősebbek, jobbak, okosabbak vagy becsületesebbek.
Ha javítani tudsz azon az országon, ahová mégy, akkor menj csak, akkor az egész bolygón javítasz. De ha csak önzésből indulsz el, akkor magaddal viszed azt, ami elől innen elmenekültél.