A gazdi távollétében ismét a vendégposzter szórakoztatja az olvasókat.
Szóval az úgy volt, hogy anyagot kerestem a következő szakus cikkhez. Mi az, ami sok mindenkit érdekel és jellegzetesen japán… hát legyen mondjuk a szeppuku.
Találtam is sok érdekeset, kezdve onnantól, hogy a harakiri kifejezés mégsem magyar találmány (bár én úgy tudtam). Ismeri az angol is, és élő beszédben a japánok is mondanak valami hasonlót, bár az írott és hivatalos forma a szeppuku.
Aztán hamar kiderült, hogy amit találtam, az ugyan tényleg érdekes, de nem kellene megírni, a szaku.hu-ra legalábbis semmiképpen.
Az igazán véres részleteket azért nem, a nem elegendően bizonyított forrásúakat meg azért nem — és egyáltalán az egészet nem.
Viszont néhány részlet kapcsán elméláztam azon, mennyire szeretik a japánok a végletekig stilizált formális dolgokat. Mindeközben Jegesmedve úr természetes élőhelyén, hónaljig hóban tartózkodott (a síelést majd ő megírja), adódott a kontextus, hogy vigyorogjunk egy jót a stílusérzékeny keletiek közé szabadult nonkonformista Sabolcon.
Vegyük akkor először a harakirit.
A szeppuku először is nem volt igazi öngyilkosság. Semmiképpen nem volt az abban az értelemben, ahogy ezt a szót ma használjuk: tehát amikor valaki bármilyen oknál fogva saját elhatározásából, kétségbeesésében véget vet az életének. Nem találtam semmiféle utalást arról, hogy valaha is hasbadöfte volna magát bárki reménytelen szerelmében vagy a végzetes könyökráktól félve.
Ilyet leginkább akkor tett a szamuráj, ha túl nagyot vétett ura, a daimjo ellen, netán az ő főnökét legyőzte a konkurrens nemesúr és éppen jaj volt a legyőzötteknek.
A szeppuku nyilvános esemény volt:
Volt egy fővendége (ez volt az a fontos személy, akinek az öngyilkos a halálával “tartozott”), ő általában népes kísérettel nézte végig az aktust.
Volt az áldozat, akinek vagy megmondták, hogy öngyilkos szeretne lenni — vagy nem is kellett megmondani, hisz a kor illemtana szerint magától is tudta
Volt még az áldozat legjobb barátja, úgy is mint közvetlen halálok.
Továbbá népség, katonaság, közönség.
A halálba készülő először is spontán megírta halotti versét (辞世の句 dzsiszei no ku). 
Ezután kezdetét vette maga a szertartás. Alapból ez valahogy úgy zajlott, hogy a megfelelően kiöltözött és ünnepélyesen elhelyezkedő öngyilkos fogott egy kisebb kardot és igyekezett szörnyű kárt tenni magában, mire a háta mögött álló segéd egy nagyobb karddal irgalmasan lenyakazta. Szemből pedig a daimjo nézte mindezt.
Igenám, de a japánok se most jöttek a fametszetről, egyesekben tehát felmerülhetett az az ötlet, hogy “ha már úgyis ott vagyok egy jó éles karddal, szemben meg az a disznó, aki meg akar öletni, akkor mi lenne, ha inkább őt döfném le?”
Na és itt kezd a dolog érdekessé, és szerintem olyan igazán japánossá válni.
A szabály az volt, hogy a szekundáns az aktus elkezdése után bármikor beavatkozhatott. A kezdésnek pedig a gyilkos eszköz megragadása számított.
A biztonsági probléma (mármint a nemesúr személyére vonatkozó) a gyilkos eszköz ártalmatlanításával feloldható.
Képzeljük magunk elé barokkosan minimalista pompájában a következő jelenetet: elhúzott papírfalak között ferdén árad be a tavaszi napfény. A gonosz tekintetű kegyúr merev arccal ül udvartartása körében, aranyozott szállal szőtt keményített kimonója szinte ropog. Szemben vele egy kis tatamin térdel a legyőzött legjobb ruhájában, mögötte egy ember áll méteres kivont karddal. Az áldozat leteszi az ecsetet, felmutatja halotti versét, majd összetekeri és félreteszi. Előtte egy kis állványon összecsukott, díszes papírlegyező. Utoljára végignéz a nézőkön és a családtagjain, remegő szájszéllel kinyúl, megfogja a legyezőt és teljes komolysággal hasba döfi magát vele. Ekkor lecsap a kardos és minden bevégeztetett.
A daimjo kimérten bólint.
Takarítók balról be.
————-
Lehet persze azt mondani, hogy mindez sokszáz évvel ezelőtt zajlott, de a néplélek evolúciója nem gyors.
A japánok továbbra is fantasztikusan értenek ahhoz, hogy a dolgok megfelelő módját megadják, betartsák, a tennivalókat formalizálják és stilizálják.
A fényképen középen kell állni valakinek, mindegy, hogy kétszáz liter Trevi-kútvíz vagy egy kis szelet Sóhajok hídja látható körülötte. A vécébe külön papuccsal kell bemenni. A zöld teába nem lehet cukrot tenni. Melltartót hordani kell, mindegy, hogy az ember lánya az adott helyen konvex vagy konkáv formájú.
Na és akkor most álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el Sabolcot abban a 14 évvel ezelőtti pillanatban, amikor Naganóban először hóra megy.
Van ez a nagyobb termetű, copfos szőke barbár, ott áll a lejtő tetején. Síléc van a lábán, de miután nem biztos benne, hogy szeretni fogja a dolgot, farmernadrágban és kék pamutpulóverben pompázik, a kesztyűsapkasál nem az ő világa. Mivel minden máshoz ügyes és erős, ezért első kísérletre 195-ös léccel próbálkozik. Körülötte tömeg, hiszen ha síszezon van, akkor síelni kell. Minden más szereplőn hatrétegű, színben harmonizáló high-tech felszerelés, speciális sí-smink, a sísapka alatt sísamponnal megmosott sífrizurák, a síkesztyűkben símanikűr.
Jegesmedve úr nagy levegőt vesz és nekilódul.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy erről a pillanatról lemaradtam, csak elmondásból ismerem. Én már akkor találkoztam Sabolccal, amikor kanyarodni is tudott. De aznap, azon a lejtőn — azt hiszem — japán állampolgárok százai maradtak vissza a fejlődésben.