Ma volt a “3 on 3 Street Ball” kosárlabdabajnokság. Az elején nagy lelkesedéssel szerveződött négyfős csapatból csupán hárman maradtunk: Higinio, Tad és én, és nem gyakoroltunk egy percet sem. Mindenesetre azért reméltük, hogy nem kenik el nagyon a képünket. Próbáltunk csábászni szurkolókat, de csak Tó Kó jött, a kínai lány.
Jó messze kellett utazni, Yokohama északnyugati részébe. (Itt mostanság yenben mérjük a távolságot, lévén mindenhova vonattal megyünk; tehát egész pontosan 290 yen távolságra volt – Yokohama központi pályaudvarától – a sportcsarnok.)
Félpályás, háromfős kosármeccsek voltak, hétpercesek, futó órával, érdekes szabályokkal. Sima kosár egy pont, hárompontos kettő; ha lány dobja, mindkettő eggyel több. Dobás közbeni faltot egyszerűen megadtak kosárnak. (Ha ezt előbb tudjuk…)
A legelső csapat, akivel szembekerültünk, úgy szemre az egyik legerősebb csapat lehetett. Vegyes érzésekkel léptünk a pályára, és miután én számítottam legjobbnak, legalábbis védelemben, én kaptam meg a kb. 195 centis embert fogni. Szegény…
Szóval végül döntetlen lett, és a colos center meghasonlott, mire lement a pályáról. Az utóbbi három évben biztos, hogy nem verték össze ennyire. Az igazság az, hogy nem voltam kifejezetten durva (tehát például egyszer sem ütöttem meg, vagy rúgtam bele, köptem le, meg ilyenek), de nagyon keményen védekeztem, főleg lábbal – a Radnótisok büszkék lennének rám, mennyi mindenre emlékeztem. Szegényt egy pillanatig nem hagytam élni, a képére másztam, állandóan előtte álltam, és összesen egyszer tudott dobni – igaz, akkor be is ment. A következő csapatot elkentük, de sajnos, az első ellenfelünk is, és ők 10-4-re. Mi kevesebbel nyertünk, mert közben megérkezett az ászuk, aki egy kicsit tényleg tudott kosarazni. A harmadik csapattal sajnos, megint döntetlen lett; vezettünk az elején, de nagyon elfáradtunk. Valami iszonyú nehéz ilyen párás melegben játszani, fél perc alatt kifullad az ember; a 3-3-as meccsek meg az egyik legszaladósabbak, lévén tiszta emberfogás.
Végül is összességében nem sajnáltuk nagyon, legalább nem kaptunk ki, és az biztos, hogy most emlékezni fognak ránk egy darabig az egyetemen. Tudniillik Tad és Higinio sem kímélték az embereiket.
Hazaérve, kifulladva, öt percre rá jött Emo, hogy faxolni szeretne. Nem voltam egész biztos abban, hogy normális, mivel előtte öt példányban küldött haza egy levelet a feleségének, és most el is akarta faxolni. Érdekes állapotok lehetnek Bulgáriában.
A fax másodszorra el is ment; összesen 872 yenbe került – fuvolázta a KDD női hangja. Mármost ehhez képest Emo 872 yent fizetett (előtte fél óráig gépelte az öt sort, amit még hozzá akart írni levelet), amitől én egy picit begurultam. Nem veszekedtem, de elnézést kértem, hogy nem adtam számlát. Jó, Japánban tényleg nincs borravaló, de hát több, mint félóráig feltartott. Legközelebb felszámítom neki a billentyűzetkopási díjtól kezdve a levegőhasználati díjon át mindent, ami eszembe jut.
Emo el, Kitcho be – ő telefonálni akart, de nem sikerült. Aztán jött Attila, ettünk, és megállapítottam, hogy kicsit forgalmas mostanság itt. Kevésbé kéne népszerűnek lenni.