Ájsí rekódá

Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam egy diktafonra.

Vagy ha nem, akkor szerkesztő korom óta, irigyelve a másokat, hogy milyen lazán csinálnak interjút. Igaz, én diktafon híján végül azt csináltam, hogy vittem egy noteszgépet – a japán professzorom itthagyta nekem az övét, 286-os processzoros Toshiba laptop volt, akkor sem már teljesen csúcsmodell, leginkább közel használhatatlan, ugye akkor még Windows se igazán volt, és ha valamit, hát magyarul egyáltalán nem tudott a gép – viszont valami 2 MB memóriából futtatta a DOS-t, meglepően gyorsan. Én aztán vakon gépeltem rajta, beírva persze mindenféle pontosvesszőket és egyéb furcsa írásjegyeket, floppyn, rosszabb esetben párhuzamos kábelen FastLynxszel kínlódtam át a szöveget a saját PC-mre, és ott valami saját magam írta Pascal-program cserélte aztán át a karaktereket magyarra. De konkrétan a gépelés valami elképesztő katyvaszt gyártott, és így utólag bevallhatom, hogy a legtürelmesebb interjúalanyokat is iszonyúan fel lehetett idegesíteni ezzel a módszerrel (már ti. hogy elkezd beszélni, mire én elkezdek kalapálni, és amikor nem bírja tovább, és megnézi, nem érti, mit lát). Diktafonnal sokkal egyszerűbb lett volna.

Tulajdonképpen még hosszan sorolhatnám, hogy miért is nem bírtam ki, és kellett vennem egy diktafont, és így utólag még sokkal jobb ötletnek tűnik, mint elsőre, na nem mintha annyira használnám.

Diktafont persze többféle módon lehet venni. Van ugye az a módszer, hogy az embernek van diktafonszakértő ismerőse, akkor egy darabig idegesíti őt azzal, hogy mit is kéne venni, aztán elmegy a boltba és megveszi a rózsaszínt, mert az olyan cuki. (Aki most azt hiszi, hogy viccelek, ismerek lányt, aki így vett noteszgépet.) És a Sony tényleg gyárt rózsaszín diktafont.

Én a kockább módszert követtem: először megnéztem a kakaku.com-on, hogy hányféle modell is van mostanában forgalomban (olyan százhúsz). Ez kicsit túlzásnak tűnt, úgyhogy elmentem a Yodobashi Kamera-ba, felmérni, hogy mit árulnak ők, mert az mindig jó szonda a piacot illetően. Mindjárt lecsökkent a dolog húsz-harminc modellre, és az eladó volt olyan rendes, hogy elárulta, hogy igazából két fő csapás van, az olcsók, amik csak felvesznek és lejátszanak, meg a profibb darabok, amikbe lehet külön memóriakártyát tenni és csatlakoztathatók USB-n a PC-hez, praktikusan nem is külön kábelen, hanem mindjárt a masinából lehet kicsúsztatni.

A Yodobashi azért is jó, mert lehet elhozni katalógust onnan. Úgyhogy a következő szombat egy része azzal telt, hogy diktafonkatalógusokat nézegettem – mit diktafon, nevezzük nevén, boiszu rekódá, azaz voice recorder. Sőt, itt jellemzően nem is ilyen néven fut már, hanem hogy megkülönböztessék a szalagos diktafonoktól, ájsí rekódá (IC recorder).

Három nagy név van a japán diktafonpiacon, Sony, Olympus és a Sanyo (nem Sanyó, Szan-jó), meg van a futottak még. Futottak méget nem veszünk, és egyébként nagyjából tudtam, hogy mit szeretnék, a főnök fiának van egy, és nem is nézett ki rosszul. A lélektani határ egyébként 10 ezer yen volt (az itt mondjuk 2 esti ivás lenne, ha eljárnék mulatozni).

A Sony elég hamar kiesett, mert ugyan nagyon szép dolgokat gyárt, főleg a felsőkategóriában, de valamit félreértettek az árazással kapcsolatban, vagy legalábbis azzal kapcsolatban, hogy én mit is szeretnék és mennyiért. Az Olympus erős versenyző volt, és ők azok, akik angol menüt is raknak a gépeikbe, de aztán hosszú tipródás – és a kakaku.com-mal való többszöri konzultáció – után egy Sanyo-modellnél maradtam, egész pontosan a főnök fiánál eggyel jobb modellnél, ICR-PS502RM, pont ugyanúgy néz ki, csak van háttérvilágítás a kijelzőn (éjjeli diktafonozáshoz), meg USB-n keresztül tölthető az akkumulátor, ha olyat tesz bele az ember, nem kicsi ceruzaelemet (eleve akkut adnak hozzá). Ez nem tud angolul, viszont döbbenetes funkciói vannak (még annál is több, mint amire számítottam, a 48 kilohertzes PCM WAV-felvétel csak a kezdet). A katalógusban egyébként olyan húszféle kiegészítőt lehet találni, kezdve a kiegészítő mikrofonoktól a tokon, mikrofonsapkákon és hangszórókon át egészen a magasra emelős nyélig (ha nem értené valaki, ott az ábra a katalógusban, ahogy rögzíti vele emberünk a tövissszúró gébics hangját).

Viszont mostanra megtanultam, hogy igazán jó árat Japánban úgy lehet szerezni, ha az ember a weben rendel. Kinéztem a kakaku.com-ról a nem a legolcsóbb (100 jennel drágább), viszont ingyen kiszállító, és mellesleg yokohamai Í-dedzsi nevű céget (ez egy szójáték, ugye E-digi, viszont az ii japánul azt is jelenti, hogy jó), és megrendeltem szombat éjjel a cuccot. Hétfő reggelre megérkezett, még elcsíptük munkába menet előtt. (Akit érdekel, 9999 jen volt, a Yodobashiban ugyanez 15000 jen, de kap rá az ember 10% levásárolható pontot.)

Ennyi felvezetés után a masina így néz ki:

Sztereóban vesz fel, de van neki egy zoom– (irány) mikrofonja is, például előadás felvételéhez, messziről. Elég jó ahhoz, hogy például egy zenekar felvegye vele a próbáját, és bár nyilván nem ebből lesz a stúdiófelvétel, kiválóan lehet hallani, ahol valaki melléüt. Egészen meglepően jól zajszűr; és nem mellesleg nem rossz MP3-lejátszónak sem, már csak azért sem, mert például tud olyat, hogy gyorsabban vagy lassabban játsszon le, szóval remekül lehet vele tanulni zenét fül után. Van saját hangszórója is (a hátulján), nem is olyan rossz, és tényleg benne van az USB-csatlakozó is, csak ki kell tolni belőle. Kapott egy 8 gigabájtos microSD-memóriákártyát is (ez itt mostanság nincs 3000 forint), hadd érezze magát jól.

Tulajdonképpen a diktafonra olyan égető szükségem nincs (bár most felvettem Kamata állomáson a hangosbemondó zenéjét, képtelen voltam fül után megtanulni, kétszólamú, meg persze kipróbáltam egy tárgyaláson, döbbenetesen jó), de ha az ember arra gondol, hogy van egy egész profi MP3-lejátszója, ha kell, hangszóróval, meg egy nagy, mikrofonos USB-meghajtója, tulajdonképpen rém praktikusnak tűnik. És én nagyon utálom, amikor a hasonló dolgok a telefonban vannak – ott úgyis megerőszakolják a minőséget, ez meg profi, és tényleg icipici.

A felsőkategóriás modellek közt van hatmikrofonos, a Sanyónál is és a Sonynál is. Na azt vajon mire használják?