Dettó, mint tegnap. Elmaradt az ötödik óra, Sunway, még több lépcső, még több masina, még több úszás. Még jobb étvágy.
Kezdem nagyon megszeretni a telefonomat, főleg, amióta hívnak is. Számolgattam, hogy mennyibe kerül, és kiderült, hogy az alapdíjhoz (úgy 2700 yen havonta) képest elenyésző mennyiséget telefonálgatok. Merthogy én csak városon belülre használom, azt is elsősorban csak a Niftyt hívogatni. Külföldre csak az Attila telefonál, ő viszont kifizeti, Japánon belülre meg a PerzsaTel szolgáltatásait használom (igen, az araboktól vett hamis telefonkártyákat, tizedannyiba kerül).
A mostani japán telefonok egyébként egészen máshogy néznek ki, mint amiket otthon mexoktunk (azok itt az elavult, divatjamúlt modellek). Laposak, hülyén formatervezettek, kerek, ovális gombjaik vannak, amik világítanak a sötétben, és be nem áll a szájuk. Az enyém például azt mondja, ha bekapcsolom az üzenetrögzítőt: “Tadaima rusu shite imasu node, pii to nattara, o-namae to go-yoken o o-hanashi kudasai.” (“Most nem vagyok itthon, a sípszó (pii) után tessék a nevet és azt, hogy mit akart, bemondani.”) Mindezt csicsergő női hangon, tehát aki sem engem, sem a japán telefonokat nem ismeri, nyilván meg lehet győződve róla, hogy a feleségem, vagy a barátnőm. Aztán bemondja az összes beállítást, például amikor bekapcsolom a vakuját – igen, az én (itt egyik legolcsóbb) telefonom vakut villant, ha hívnak, mert hátha magnót hallgatok, és nem hallom a csöngést. És milyen igaza van… Ja, és háromféle hangon csöng, mindenféle zenékkel, meg hasonlók.