Szolgálati közlemény: végre kicsit rendet raktam az össze-vissza fényképezett dolgok között, viszont cserébe visszamenőleg raktam fel bejegyzéseket. Tessenek visszalapozni.
* * *
Korábban már emlegettem, hogy én bizony kihoztam poggyászként egy biciklit ide. Azóta össze is rakódott, egészen kiválóan működik, bár ez nem az a mindennap nyúzandó parasztbringa:
Kis magyarázat. Igen, ez egy újonnan valóban közel kétszázezres bicikli (így, ahogy a képen látszik, alig 10 kiló), és itt ennyiért – vagy még többért – lehetne venni hasonlót. Én persze nem kétszázezerért vettem otthon, hanem a Maxi-Bike-nál a feléért (csak a szerelés jóval több lenne újonnan), és igen bátran merem ajánlani Maxiékat, mostanra tán a negyedik biciklit vesszük ott (de hármat biztos), és egyik jobb, mint a másik. A köszönet másik fele pedig Luongóékat illeti, akik ugyan – teljes joggal – nem vesznek engem biciklistaszámba (ott rontottam el legelőször, amikor egyszer az autóból szedtem ki a megigazítani vitt járművet), de én őket viszont teljesen bicikliszervizszámba veszem, és szoktam is ajánlani másoknak. Biciklit szerelni persze sokan tudnak – a nagyon húzós dolgokat kivéve még én is, pláne, amilyen szép szabványosak mára -, de ők a sok év után még mindig beleteszik a lelküket is. Tényleg.
Ez az én esetemben azt jelentette, hogy összetetriszezték a biciklit egy lényegesen kisebb dobozba, mint amilyenben szokás őket szállítani, és ugyan nem gondolták teljesen ingyen, de még mindig sokkal olcsóbb volt, mint az a 200 dollár lett volna, amiért az Austrian Airlines biciklit szállítani szokott. (Egy kis köszönet azért az Austriannak is jár, mert ha nagyon ragaszkodnak a betűkhöz, akkor azért rámverhették volna a 200 dollárt.)
Igazából az én súlyommal nagyon nem illene ráülni egy ilyen biciklire, és muszáj is volt 130 kiló alá menni, hogy merjek… de még így is nagyon bíztam a japán utak minőségében, és elsőre csak óvatosan, Kamakuráig gondoltam, hogy eltekerek. Mára végre kisütött a nap, de elég erős szél volt, és bár nem volt egyszerű megoldani, hogy oda is és vissza is szembe fújjon, azért az idő nagy részében sikerült. Meg ha még tetszenek emlékezni a múltkori eszmefuttatásra a –dai végű helységnevekről, na szóval Jókódai és Kónandai városrészeken kellett keresztülmenni.
A bicikli egyébként egészen kitűnően vizsgázott, sajnos, a japán utak kevésbé. Irtózatos tömeg volt Kamakurában, az utak meg annyira szűkek, hogy csak nem bírtam kikerülni minden csatornafedelet, és éreztem, hogy az egyik nagyon nem tett jót a hátsónak. Igaz, az egyik küllő csak egy kilométerrel arrébb adta meg magát, és ettől egy kicsit szomorkás hangulatot a kirándulásnak. Azért bizonyítékul itt egy kép Kamakura vasútállomásról, hogy tényleg voltam ma ott:
Most jön viszont a történet érdekesebb része. Végül nem a múltkori úton, Enoshima felé nagyot kerülve indultam haza, hanem visszafelé, ugyanazon az úton. A bicikli még egész jól bírta, de amikor találtam végre egy bicikliboltot, nekik sajnos nem volt olyan küllőjük, amilyen kellett volna, de mondta, hogy arrafelé, amerre megyek haza, hol van egy másik nagy biciklibolt.
Közben elhúzott mellettem egy biciklis amazon, meghökkentő sebességgel… végül is csak azért értem utol, mert rengeteg piros lámpát kaptunk. Pár szót váltottunk, mondtam, hogy eltört a küllő és keresem az Aszahi Szaikuru (Asahi Cycle) nevű bicikliboltot Kónandai állomás környékén, mire azonnal leszólította az előttünk tekerő négyes csoportot, akit épp utolértünk (rengeteg biciklista volt az úton, az enyémnél is sokkal jobb cuccokkal). Én mondtam, hogy jaj, nem kell ennyire aggódni, de közben azért kicsit jólesett (és segítettek is elmagyarázni, hogy hova kell menni, bár nem volt teljesen világos).
Én mondtam nekik, hogy menjenek bátran, most már elleszek; ehhez képest, amikor lemaradtam, a lány megvárt a következő dombon, aggódván, hogy esetleg valami bajom lett. Nem lett persze, és mondtam is neki, hogy tényleg menjenek nyugodtan, de egy fotó akkor már készült róla:
Nem, fogalmam sincs, hogy hogy hívják meg kicsoda, tíz mondatot, ha beszéltünk.
De amin istenigazából meglepődtem, az az volt, hogy miután némi balfácánkodás miatt olyan 15 perc múlva keringtem végre a jó irányba, Asahiék felé, ott volt a négy bácsi közül az egyik, és kérdezte, hogy minden rendben van-e, megtaláltam-e… na erre végképp nem számítottam. Félreértés ne essék, valahol tényleg így van jól – annak idején, amikor mi túráztunk, az út szélén talált, kidőlt víkendférgeknek még tán defektet is szereltem -, csak hát hosszú ideje nem igazán láttam még hasonlót sem otthon. Az is igaz mondjuk, hogy manapság már sokkal jobbak a biciklik.
A biciklibolt hatalmas volt és iszonyú tömeg; de csak sikerült venni a megfelelő méretű küllőből, persze akkor mindjárt vagy ötöt, és a szomszéd vendéglő parkolójában 15 perc alatt be is raktam a helyére (például ezért érdemes kicsit drágább biciklit venni, annyira, de annyira egyszerű őket szerelni, például olyan a felni, hogy semmiképpen nem tudja kiszúrni a küllő a gumit), kértem egy pumpát (8.5 barra kell felfújni a kerekét, a benzinkút kompresszora viszont csak öt-hatig tud, lehet, hogy ezért is tört el a küllő), és vigyorogva hazabicikliztem.
Pontosabban először a sportklubig, kis kerülővel, ott elterültem a szaunában meg a jó forró fürdőben – ha rám tetszenek hallgatni, előbb kell nagy forró fürdőre költeni, és csak utána színes tévére -, és ugyan aztán még haza kellett jönni, de az már lényegében móka és kacagás volt.
Viszont valami forróra vágytam, úgyhogy okozódott egy meglehetősen nagy rámen – az első nemcsak most, amióta visszajöttem, hanem szerintem az elmúlt két évben, amit magam főztem (ettem kb. hármat vendéglőben meg tán egy poharasat). Tokyo Reloaded kollégához hasonlóan én is szeretem a csásúmen-t (chaashuumen), csak nekem az a fő bajom vele, hogy disznóhúsból van, emiatt elég zsíros. Viszont a minap találtam füstölt csirkehúst a gjómu szúpá boltban, úgyhogy sikerült valami csású-ra eléggé hasonlító, de úgy tizenöt deka kukoricával és hasonló mennyiségű csirkével feltuningolt, jó nagy adagot gyártani:
Most jó.