A parti jóval nagyobb lett, mint gondoltam. Valami színházféle teremben összegyűlt úgy két-háromszáz ember, és nekem ezek előtt kellett volna énekelnem. Valahogy olyan valószerűtlennek tűnt az egész. Az előadások színvonala egészen változatos volt, a hangszeresek általában nagyon profik voltak, de furcsák: az egyik kínai tangóharmonikán valami félelmetesen virtuózan előadott két darabot, majd a vállát vonogatva kiment. A táncosok közt voltak rosszak és még rosszabbak: a pálmát a mi Kaikanunk kedd-pénteki táncórájából verbuválódott csapat vihette volna el. Ebbe engem is bele akartak dumálni, de aztán látva, hogy milyen emberekkel kéne együtt táncolni, udvariasan elhárítottam.
Szóval Higinio tényleg szépen táncol, de rajta kívül, sajnos, még voltak a színpadon vagy húszan. A bangladeshi Gausuru-szant például teljességgel hidegen hagyni látszott mind a körülötte recsegve üvöltő muzsika, mind a körülötte – többé-kevésbé – egyformán lépkedő többiek. A közönség ezt eleinte halk, majd kevésbé halk mosolygással jutalmazta.
Nekem általában nem szokott lámpalázam lenni (kedves ismerőseim ezt úgy szokták fogalmazni, hogy van bőr a képemen), de most érdekes módon, az előadás előrehaladtával romlott a helyzet. Valószínűleg szerepet játszhatott benne a tény, hogy mindenki által jól érthetően bemondták, hogy igen, itt ül közöttünk a Yokohama Nemzeti Egyetem rektora is. Utoljára gimnazista koromban remegett a lábam, amikor a Zeneakadémián kellett klarinétoznom, hát most megint. A csíkmegyei pikulált dalokon kívül elénekeltem még a Kállai kettőst, kissé átdolgozva, de szerették. Túléltem.
Utána tényleg evés lett a dologból, ám szégyenletes. Szóval volt vagy nyolc nagy, kör alakú asztal, szó se róla, de kétszáz ember akkor sem fér ennyi köré. Mármost én általában szeretem ingyen élelmezni magam (pláne itt), sőt, némi finom erőszaktól sem riadok vissza ennek érdekében, ám – és most biztos lesz olyan, aki ezt nem hiszi el – nem fértem oda az asztalhoz.
Gyanútlan európai úgy képzelné, hogy a mohóbbja jó hörcsög módjára odarohan az asztalhoz, telerámolja a tányérját meg a pofazacskóját, és elvonul valahová emészteni. Hát nem. A fejlődő országok kedves gyermekei odaálltak az asztal köré, vettek valamit a tányérjukra, majd – vállukat egymásnak vetve – úgy maradtak. Én egy darabig udvariasan próbáltam nyúlkálni, aztán bedühödtem, és úgy gondoltam, hogy akkor én ennek a megaláztatásnak itt, így nem leszek részese, és beszélgettem egy csomó emberrel. Végül is bejött a stratégiám, mert tényleg pótolták idővel az elfogyott kaját, és (amikor fent említettek már dugig zabálták magukat) ha nem is rákokkal, hanem yakisobával, de jól lehetett lakni.
A beszélgetések egyik legkínosabb része az volt, amikor a rektor meg a vendégdiák-centrum vezetője (név szerint Nomura és Yamada, de ez egy másik Yamada, két öregúr), kellemesen becsiccsentve elkaptak, és mindkettőjükről kiderült, hogy voltak Budapesten, még jó régen, és mindkettő a Duna Intercontinentalban lakott. Mármost a beszélgetés legnagyobb része azzal telt, hogy egymásnak mesélték, hogy milyen is volt, én meg nem győztem elég udvariasan bólogatni. Úgy tíz perc után szabadultam, és kegyetlenül leizzadtam tőle.