甲州街道中原付栗毛 (Kósúkaidócsú gencukikurige)

A cím Dzsippensa Ikku pikareszkregényének, a Tókaidócsú hizakurige (kb. A Tókaidón az apostolok lován, a Tókaidó a régi legnagyobb országút, Tokió-Kiotó) címére próbál rímelni, csak ugye én nem a Tókaidón mentem most, hanem a Naganóba vivő 20-as országúton, és nem  gyalog, hanem robogóval. De annyiban stimmel a dolog, hogy a regény két főszereplője is ritka balfácán, és én se voltam normális, hogy lejöttem vidékre, kétszázhúsz kilométert robogóval.

(Kis kitérő, hátha valakit érdekel, hogy mi a bánatért hívják a Jamanasi és Nagano prefektúrákba vezető utat Kósú kaidó-nak. A titok nyitja, hogy – bár a régi prefektúrákból több volt és nem pontosan ugyanez volt a méretük -, a mai Jamanasi helyén lévő terület 甲斐、Kai (no kuni), illetve 甲州、Kósú névre hallgatott. A Kósú kaidó az Edo-kor öt nagy útjának az egyike volt. Hasonlóképpen a mai Nagano túlnyomó része is 信濃、Sinano (no kuni), illetve némiképp rövidítve 信州、Sinsú névre hallgatott. Ez utóbbi nevet a Sinsú Egyetem, illetve millió termék- és kocsmanév őrzi Naganóban.)

Mindenesetre a lényeg, hogy elsőre jó ötletnek tűnt vonat helyett lerobogózni vidékre. Például, mert olcsóbb, mert lehet nyugodtan megállni fényképezni egy csomó szép helyet, meg huszadik indokként a városban eléggé lemerült akkumulátort se ártana feltölteni a robogónak. Valamennyire a nehézségekkel is tisztában voltam, tudtam, hogy hideg lesz a hegyek közt, magam is legalább hat órára számoltam az utat (bár kicsit megijedtem, amikor a navitime.co.jp oldal ugyanezt nyolc órára becsülte… ezek ijesztően pontosak tudnak lenni), meg azért féltem rendesen az esőtől is.

Igazából mindig meglep, amikor a 16. sz. főúton kifelé megyek Yokohamából, hogy itt ez a városból kivezető egyik legkomolyabb út:

Nem viccelek, van az 1-es út, ami máshova visz, persze vannak a sztrádák, de így néz ki itt egy kétszámjegyű főút, ami egy hárommilliós városból vezet ki északnyugatra. Az igazi problémát persze nem is az út maga jelenti (a beton egyébként közel kifogástalan), hanem ez:

Itt talán még annyira nem is látszik, de az egyik volt egyetemi szenpai szerint a 16. sz. főút Yokohama és Hachioji között a “közlekedési dugók Mekkája”. (Tényleg így mondta, 渋滞のメッカ、dzsútai no Mekka.) Tankolni is kellett aztán valahol:

és egy idő után azért kiszélesedik a 16-os út is (ez itt már Sagamihara):

A 16-os út egyébként Hacsiódzsiba visz, de az valójában egy kicsi felesleges kerülő lett volna, ráadásul a 413-412-es utak pont egy nagyon szép hely (Sagamiko) mellett visznek el. Az út eleje azért még annyira nem szép:

de először elhalad az ember a Sirojama vízerőmű mellett (többek között Yokohama is kap innen vizet meg villanyt, a gát túloldalán meg a tó, ami létrejött, nagy horgászparadicsom):

majd egy idő múlva megérkezik Sagamiko-hoz, azaz a Szagami-tóhoz:

Ez csak a tó egyik fele, ahogy az útról látszik, itt a másik (ott jobboldalt megy az országút, abban a félalagútban):

Azután az ember ráfordul végre a 20-as számú országútra, és nagyjából le sem kellett jönni róla egészen Shiojiriig, ahová igyekeztem. Az út többé-kevésbé a vasút mellett fut majdnem végig, sikerült is elkapnom egy helyen a vonatot, ami helyett robogóztam (bár ez pont a Tokióba visszaigyekvő Azusa-járat):

Itt igazából még mindig nem nagyon került magas hegyek közé az ember, bár már határozottan vidékibb jellege volt a falvaknak, és szépen lassan a hegyek is elkezdtek óvatosan nőni (ez itt egy Saruhashi, Majom-híd nevű hely, még mindig csak olyan hetven kilométerre az úton):

Kófu városa, meg úgy általában Yamanashi prefektúra hegyek között fekvő, relatíve lapos terület. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy odajusson az ember, előbb-utóbb azért csak meg kell mászni egy hegyet. Itt már szerintem olyan ötszáz méter magasan járhattam, visszanézve ez látszott az úton, és ki volt írva, hogy erre kell menni a Sasanogo-hágó felé (ez volt a régi út):

Igenám, de a japáni szorgos népség, keresztülfúrja a hegyet, úgyhogy végül is nagy sziklamászás helyett egy kb. 3,5 kilométeres alagút lett a dologból:

ami után az ember tényleg egy relatíve lapos környékre jutott, ami olyan dermesztően hasonlított a yokohamai kivezető útra, hogy még a fényképezéstől is elment a kedvem. Egyet azért nem bírtam ki, vidéken még a nagyvárosnál is kevésbé fogják vissza magukat az építkezésnél ezek a derék emberek, és úgy általában a “minél rikítóbb, annál jobb” elv vezérli őket. Láttam én már az éjszakába rózsaszínen világító rettenetes hoteleket, komplett kis alpesi utcácskát Matsumoto déli részén (mindjárt a szemétégetőhöz közel), de azért az ilyenek még mindig szíven ütnek:

Kófu után már túl voltam az út felén kilométerre (olyan százhúszon a kb. kétszáztíz-kétszázhúszból), és egyre jobban lehetett haladni, de kezdett is már lefele konyulni a nap, és csak most kezdtem igazán beérni a magasabb hegyek közé. Egy kis életkép (ilyen folyó nem egy kíséri az országutat), a szembefény amiatt is van, hogy ugye pont nyugatra mentem:

Ha valaki térképen követni próbálja, hogy mit is művelek, ugye én nagyjából nyílegyenesen nyugatra tartottam… ebből ki lehet számolni, hogy ugyan nem is mellé, de jóval közelebb kellett kerülnöm a Fuji-hoz, mint ahogy Yokohamában voltam. Valóban így van, és ez bennem is Nirasakinál tudatosult, ahol megint megálltam tankolni, meg öt percet pihenni meg felöltözni rendesen. Anélkül, hogy a nyeregben feltűnt volna, ez volt a hátam mögött:

és a teljesség kedvéért, ez az orrom előtt (itt még mindig nem voltam az igazán magas hegyek között, de már kezdtek látszani):

Nem azért éltem két és fél évet a hegyek között, hogy ne tanuljam meg tisztelni őket (ugye emlékszünk még a történetre, amikor májusban nekiindultam biciklivel a kétezres hegynek, lent hatszázon a városban a nadrág esett le rólam, és mire felértem, megfagyott a limonádé, amit magammal vittem), úgyhogy tényleg rendesen beöltöztem. Addig sem meztelenül motoroztam, de most már duplanadrág, melegítő, kabát és dupla kesztyű… és azért nem volt az a vízforraló hőség. Jött egy tükrös hátú teherautó, nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, mi látszik belőlem:

Igazság szerint innen már egész kevés képet csináltam (pedig még hátravolt vagy hetven kilométer). Kezdett rámesteledni, lehetett haladni és próbáltam is. Hét előtt nem sokkal értem Suwa-ba, ahonnan már csak olyan bő húsz kilométer volt a végcél. Többször poénkodtam azzal, hogy a hatszáz méteren lévő Matsumoto közel-távol a legalacsonyabb hely a környéken, és valóban: Suwa (Szuva) is magasabban van, jóval. És persze népszerű hely lévén belerongyoltam megint egy jó kis dugóba:

Suwa a taváról a leghíresebb, sikerült még elkapni, mielőtt teljesen lement volna a nap:

Viszont eddigre azért egy kicsit átfáztam, telefonáltam is a végcélnak, hogy most már közel vagyok, nyugodjanak meg, és beültem egy rámen-vendéglőbe. Mármost rámenből a három fő irányzat a szójaszószos sójú-rámen, a sima sós leves sio-rámen és a miszo-s leves miszo-rámen. Én ez utóbbiért alapesetben nem nagyon vagyok oda, inkább a másik kettő, de ezen a (magát modern hokkaidói rámenesnek valló, Mucumija nevű) helyen valami egészen csalogató dolgot láttam: Északi áldás (komolyan, 北の恵みラーメン、Kita no megumi rámen) néven adtak egy igazi magashegyi/hideg égövi ételt, amit az átfázott jegesmedvék nagyon szeretnek:

Nem barna, hanem fehér miszo-s lé, ráadásul tejjel felöntve, és egy sor kis diétás szalonna meg bizony, vajdarab a levesben. Ekkorra tényleg kicsit éhes is lehettem, mert a lé jó részét is megittam (azt sem nem muszáj, és az ennyire zsíros rámennél nem is nagyon szokás).

Aztán megérkeztem, és meglehetősen hamar ágynak is dőltem, hogy aztán fél hatkor felpattanjon a szemem, fél nyolcig forogjak, majd csúful elaludjak. Pedig beállítottam az ébresztőt a telefonon, hogy kilencre fel tudjak ébredni, sajnos a módosult tudatállapot miatt 9:50-re, úgyhogy nem igazán segített. De erről majd a következő bejegyzésben.