Így tehát – a telefonbeszélgetésnek megfelelően – egész szombat délelőtt és délután vártuk a gépeket. Az idő elment, mert éppenséggel volt mit csinálni, de az idegesített, hogy még bevásárolni sem tudtam elmenni, és úszni is szerettem volna. Végül aztán három körül sikerült felhívnom Kisséket, akik mintha nem is tudtak volna arról, hogy azt ígérték, hogy délelőtt kijönnek. Szemükre hányni persze nem lehetett, hiszen ők tesznek szívességet; de aztán megígérték, hogy este 9 körül, Attila szülinapi partija után kijönnek, de most aztán tényleg.
Így hát végre elmehettem úszni, és jó is volt; mire visszaértem, Attila kétórai munkával felvágott két káposztát meg három uborkát, és éppen a hagymáknak látott neki, de nagyon el volt fáradva. Kérdeztem, mit segíthetnék a parti előkészületeiben, mire elkínzott arccal további három uborkára, meg a hagymákra mutatott. Én úgy öt perc alatt elintéztem az uborkákat, és felvágtam öt hagymát is, amíg ő további egyet. Néztem a stílusát – hát úgy tényleg bele lehet fáradni két fej káposztába.
Attila szintén yakisobával akarta megvendégelni a népeket születésnapjára, de ő máshogy állt hozzá az előkészületekhez. Én belevágtam mindent két nagy nylonzacskóba, aztán úgy adagoltam, ahogy jött. Ő nem, úgy látszik, egy mérnök veszett el (meg) benne: elkészített tizenkét kisebb nylonzacskót, hogy a sütésnél már csak össze kelljen önteni, ne kelljen számolgatni. Hát… a sütésnél tényleg spórolt két másodpercet zacskónként, de hogy egy órával tovább tartott elkészíteni, az biztos.
Ha már a nylonzacskóknál tartunk, hát itt valami eszelős mennyiséget lehet beszerezni belőlük. Én két kézzel dobálom őket kifelé, de Attila – valami rosszul értelmezett tiszteletből nagymamája iránt, aki minden fecnit elrakott – elteszi az összeset. Ezt én csak most tudtam meg, amikor megmutatta (büszkén) a három hatalmas csomagot, ami mind zacskókkal volt tele. Én nem szóltam semmit, csak felhúztam a szemöldököm. Jobban megsértődött, mintha simán lehülyéztem volna.
A parti viszonylag gondok nélkül lezajlott. Nehezen gyűltek az emberek, kivéve a fejlődő országok (Bangladesh, Myanmar, stb.) képviselőit, akik nagyon pontosan érkeztek. Most mindkettőnk villanyos vaslapját használtuk, így kétszer olyan gyorsan készült a yakisoba. Megjelent a vendégek között Ta, Miwa és Miya is, a három fékezhetetlen agyvelejű japán lány; aztán egy idő után elég sokan lettek, és vidám lett nagyon a parti.
Szegény Attila tőlem ecset-töltőtollat kapott, meg papírt, meg valami műanyag összerakós játékot. Még a múltkor beleszeretett a kalligráfus néninél az ecsettel való irkálásba, gondoltam, hátha örül.
Hasonlóan az én partimhoz, a legtöbb ember felérte ésszel, hogy – születésnapi parti lévén – illik hozni legalább egy darab csontot ajándékba, és azzal oldalba dobni az ünnepeltet. Taró nem. Ő – pontosan ugyanúgy, mint az én partimon – megjelent, bezabált, de tényleg, aztán amikor már elég jóllakott, akkor elment. Mármost miután nem mondta egyikőnk sem senkinek, hogy ajándékot pedig muszáj hozni, a dolog rendben is lenne, csakhogy ő kínosan vigyázott arra, hogy nehogy meghívjon bennünket a saját partijára (ahol egyébként éjjel háromkor még üvöltöttek).
Nála már csak Tad adta elő furcsábban. A parti közepe felé megjelent, kissé mintha részegnek tűnt volna; híven magához, ő sem hozott semmit, de nagy hangon boldog szülinapot kívánt; majd megevett egy tányér yakisobát és elment. Többet nem is láttuk.
Voltak vidám részek is. Kitchoval – felbuzdulva nagyszerű képességeinken – előadtuk, csak úgy, minden kíséret nélkül a California Dreaminget, két szólamban. Nekünk tetszett, a többiek udvariasan tűrték.
9 körül tényleg vége is lett a partinak, és a szobámban már várt egy üzenet a telefonon Kisséktől, hogy elindultak, és hívjam fel őket. Mire felhívtam, és beazonosítottuk, hogy hol vannak, kiderült, hogy alig egy kilométernyire, úgyhogy nagy futás lett a kollégiumtól az útkereszteződésig, ahol megígértem, hogy várom őket. Kedvesek voltak, de hamar elmentek. Három gépet hoztak, meg két monitort, de ebből összesen egy működött, mint később kiderült. Az életre keltett gépet megpróbáltam összekötni az én gépemmel dróton, sikerült is, és minden a legnagyobb rendben látszott, amikor egyszer csak megfagyott a gépem, és mire visszakapcsoltam, szinte nyom nélkül elmúlt a D: winchester teljes tartalma.
Én persze egy kicsit nagyon ideges lettem, és a következő két óra azzal telt, hogy megpróbáljam visszaállítani róla, amit csak lehet. Hát nem sokat lehetett. Elveszett a Számítástechnika meg az IDG hírhálózata két évre visszamenőleg, a villanyos úton kapott és írt leveleim nagy része, meg vagy 9 megabájtnyi MIDI-file. Hogy a frász… A legjobban az dühített, hogy halvány gőzöm nincs, hogy mi történt.