Attilával megbeszéltük már egy pár napja, hogy a Shakey’s Pizza déli menüjéből ma kiesszük a részünket. 600 yenért svédasztal, ugye. No, találkoztunk is, beültünk, fizettünk, csendben megraktuk a tányérunkat, eszünk, eszünk, aztán leül velünk szemben két japáni nő (ilyen általában nincs, de zsufi volt), csicseregnek, beszélgetnek, a fene se érti; aztán átszóltak valamit, mire mi is mondtunk ezt-azt; öt szelet pizzával később már egészen vadul kommunikáltunk.
Attila kérdezte, hogy hány évesek lehetnek. Ő húszra saccolta az egyiket, mire közöltem, hogy legalább 25. Nem hitte el, ezért megkérdeztem (szemben Angliával, itt ezt lehet, sőt, még a fizetést és vallást is, legfeljebb nem tud rá válaszolni), és kiderült, hogy vének, mint az országút – az általam 25-nek nézett 29 volt, a másik tán 30. Különben fogászasszisztensek, és mikor megkérdeztük, hogy házasok-e, felháborodottan mutogatták a kezüket, hogy nincs rajta gyűrű. Itt ez állítólag biztos jel – olvastam korábban, csak nem hittem el. Kérdeztük, mivel múlatják szabadidejüket; a csúnyábbikról kiderült, hogy virágrendez, a másikról meg, hogy moziba jár.
Aztán jóllaktunk, és mindenki ment dolgára.
A fenti történet szolgáljon okulásul mindenkinek, hogy milyen mérhetetlen erkölcsi fertőben élek én itt (ilyen kalandok szinte minden héten).
Pizzával tele kicsit lassan ment a lépcsőmászás, de legyűrtem.
Estére Masao meghívott bennünket a kávéházba, ahol dolgozik; egész pontosan tolmácsolta a kávéház-tulajdonos meghívását, aminek a lényege az volt, hogy kapunk inni meg valamit enni, viszont énekelni kell hazai dalokat.
Kicsit eltévedtünk Attilával, de félóra alatt megtaláltuk Masao kézzel rajzolt és Yokohama géppel nyomott térképe segítségével a kávéházat. Benyitva legnagyobb döbbenetünkre a dél-amerikai különítményt találtuk ott: Higiniot a thai barátnőjével, Huant és Tarót. Én Higinio arcát néztem, és csak annyit láttam rajta, hogy meglepődik; Attila szerint Taró fintorgott és elfordította az arcát, ami ha igaz, nem volt túl szép. Ezután Huan még megkért engem, hogy “ugyan üljek már arrébb, mert a tulaj velük akar beszélgetni”, mire az én zsebemben is nyiladozni kezdtek a bicskák. Később ugyan kiderült, hogy az az ember momentán a fizetett zongorista volt, a tulaj a pici kékruhás nő, de a fene se tudta ezt.
Lassan tisztult csak ki, hogy hol is vagyunk; Masao a bárpult mögött állt, és óránként két percre beszélhetett velünk. Szóval a tulaj sanzonénekes néni volt, aki a pénzéből ezt a bárt vette; és meglehetősen gazdag fickók járnak ide (állítólag csupa gyárigazgatóval ültünk aznap este együtt), akik szeretik a sanzonokat, dalokat, satöbbi, és az undorító, személytelen (és néha marha jó) karaoke helyett élő zongoristával énekelhetik el az “Ó szól-e mijó”, meg a “Küldök néked egy stráfkocsi dalt”, meg a hasonlókat. A pia tehát drága, a hely viszont hangulatos, és minden túlzás nélkül nagyszerűnek nevezhető, ha más fizet.
A dél-amerikai keretlegények mentalitásukhoz mérten intézték el az éneklést. Taró udvariasan elhárította (holott ez, ha finoman is, de feltételként volt szabva), inkább addig is whiskyt ivott. Hárman bevágtak egy teljes üveg Ballantine’s-t, ebből Taró úgy a kétharmadát. Úgy berúgott, de úgy… Higinio alapvetően altruista, tisztában van azzal, hogy hangja nincs, viszont két whisky után felülkerekedett rajta az ismeretterjesztési szándék, és elénekelte a Besame mucho-t úgy, hogy arra az édesanyja nem ismert volna rá. Még szerencse, hogy a jóindulatú japán vendégek besegítettek, és legalább a refrénnél elnyomták. Huan eleinte szabadkozott, aztán a whisky előrehaladtával egyre vadabb mexikói tehénbúgató nótákat adott elő, különösebb hangmagasság nélkül, de annál nagyobb hévvel.
Mi Attilával úgy döntöttünk, porig alázzuk Dél-Amerikát. Attila elénekelte a “Megkötöm lovamat”, Bródyilag “Ha én rózsa volnék” szövegű dalt, mire többen azt állították, hogy ismerik, és a szövegét követelték rajtunk. Én a már egyszer bevált Kállai kettőssel versenyeztem, nem azért, mert mást nem tudok, hanem mert ennek már egyszer bevágtam japánul a meséjét, és most mégegyszer el lehetett adni. Aztán a japánok énekeltek, kis szünet volt, majd megint Higinio borzolt szőrt, ezúttal kevésbé ismert dalokkal.
Mi ketten tovább fondorkodtunk. Találtunk kottát, melynek eredményeképp elhangzott a “Katyusa” és a “Moszkva-parti esték”. Majd bemutattuk, hogyan mulat két részeg magyar (színjózanok voltunk, két narancslétől még nem rúgok be, négytől talán): “Gólya, gólya, hosszúlábú gólya”, “Mához egy hétre már nem leszek itt”, meg a “Száz forintnak ötven a fele”. Végül, pusztán okulás kedvéért, úgy csináltam, mintha skót lennék, és elénekeltem a Loch Lomondot. Jó marha későn lett, de nagyon szerettek bennünket, az egyik idős orvos a lelkünkre kötötte, hogy jöjjünk máskor is, meg hogy meghív majd magához a szünetben. Japánnak ezt soha nem kell elhinni, de egyrészt csodák történhetnek, másrészt Magyarországra akar utazni, és kellek neki, tehát érdeke.