Nara

Kaptam egy nap szabadságot, úgyhogy harmadik nap is volt az utazásra, és akkor már összekötöttük a kellemest a hasznossal. Ha már úgyis zuhogott délelőtt, akkor elmentünk kedvenc ecsetgyárunkba tárgyalni, és délután, amikorra többé-kevésbé elállt, kimentünk megnézni a kötelező és nem annyira kötelező darabokat. Erősen hajlok arra, hogy ne álljak be a sorba és tegyem ki a “miisjártunkatódaidzsinál” képeket, vagy legalábbis ne mindet; születtek viszont egyéb típusú képek is, például mindjárt egy a Nara-park bejáratánál, visszaélve a sok iskolakirándulással. Azt a tényt próbálnám meg illusztrálni, hogy 1. nem minden japán leány egzotikus, aranyos (kavaii) tündér, akiért az otaku szíve dobog; és 2. a McDonalds nem dolgozott hiába, immáron Japánban is van kövér gyerek dögivel:

Nara híres a rengeteg (kb. 1200) szarvasáról, akik szabadon járnak-kelnek a parkban, bosszantják a turistákat és kunyerálnak tőlük sika-szenbei-t (szarvaskeksz), amit a helybéliek nagyon praktikusan beárazva, 150 yenért árulnak (botrányosan drága, de épp elég olcsó ahhoz, hogy a szülő ne tudjon nemet mondani a gyereknek). A szarvasokhoz jár használati utasítás is:

márminthogy ezek a szarvasok vadállatok, néha megtámadják az embert (asszonyról kishíján leették a farmernadrágot), tessék vigyázni. Általában annyira azért nem támadnak:

A szarvasok maximálisan ki vannak aknázva kereskedelmileg, természetesen itt cica- és nyuszifül helyett szarvasfület vásárolhat a kavaii-mániás japáni:

sőt, most éppen az 1300 éves fennállását ünneplik a városnak, és hát muszáj volt valami kabalafigurát gyártani, és általam fel nem fogható módon sikerült a város két nevezetességét – a nagy Buddha-szobrot és a szarvasokat – összekombinálni. Az eredmény inkább riasztó, egy agancsos Buddha-gyerek, Sento-kun:

akiből természetesen – csak most, csak Önnek, csak itt kapható – sütemény is létezik:

Na, tudjuk le a kötelező Tódaidzsit három képpel (elnézést, de egyszerűen nem vagyok hajlandó begépelni az útikönyvet, a világ legnagyobb faépülete, még a kamakurainál is nagyobb Buddha-szoborral benne), ez itt ni:

és itt a nagy Buddha:

meg a másik oldalról is, ha esetleg nem lenne világos, hogy néz ki:

Végül itt a kihagyhatatlan, folyton emlegetett érdekesség: az egyik oszlopba csináltak egy akkora lyukat, mint a szobor orrlyuka, és gyártottak hozzá mesét, hogy aki átbújik rajta, milyen szerencsés lesz. Az eredmény itt látható (a nyitvatartási idő alatt folyamatosan):

Na, és akkor most az izgalmasabb témák. Ugye már a fenti, Sento-kunos képen is látszott, hogy apácák látogatták a buddhista templomot. Erősen elkezdtünk töprengeni, hogy mit is kereshetnek itt, sorra készültek az elméletek, de aztán megbizonyosodtunk arról, hogy egészen biztosan a kolostor hírszerző apácái jöttek el. Aprólékosan felvételeket készítettek ugyanis a konkurenciáról:

A korábbi dauerolt frottír Daibucu-k után a templom kijáratánál lévő kis “bevásárlóutcában” már annyira meg sem lepődtünk a “Hello Kitty a Buddha ölében” témájú frottírtörölközőn:

Volt kisebb is, olcsóbban.

Én most igazából tényleg nem akarom végigmutogatni a Nara-parkban található összes templomot és szentélyt (hátha majd később, egyelőre nagyon nem fűlik a fogam hozzá). Viszont íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy Japánt is kezdi elérni rendesen a recesszió. Bezárt ajándéküzlet, rommá rozsdásodott jégkrémhűtővel:

És hogy igenis van, ami ki tudja csapni nálam a biztosítékot, hát tessék. A következő képen felül látható, népviseletbe öltözött Kitty-chanok még hagyján (a teljes táblán majdnem 200 volt belőlük), viszont a tábla felirata komolyan megríkatott:

Szokásomtól eltérően az utolsó betűig lefordítanám, mert ilyet nem mindennap látni.

Piros felirat: Sika no fun (szarvaskaki) csokodango (csokis dango, vékony mocsi borítja)
Kék jobb felül: Tórokusóhjó (bejegyzett védjegy)
Kék alatt kicsivel: Daibucu no o-szuszume (A nagy Buddha ajánlásával)
Zöld: Nara gentei (csak Narában [kapható])
Fekete: 500 jen (áfával 525)

Hát baz. Some people do not know shame. És tényleg szarvaskaki-csokidango, itt van e:

De hogy ne csak szarvaskakiról legyen szó (lesz majd kutyákéról is, ígérem), íme egy másik kép arról, hogy a japánok tényleg odavannak a miniatürizálásért. Minek elpazarolni egy csomó fát egy nagy buta szentélyre, ha az egész megoldható tranzisztorosan is. Íme, egy játékszentély (nem is játék, teljesen komoly):

Valószínűleg folytatása következik. Vagy nem, most már nagyon elegem van a képek feltöltögetéséből…