Hát nem sok említésre méltó esemény történt ma, legalábbis az iskolábbik felében.
Délután meg edzéssé fajult a dolog, ami szintén nem olvasmányos, hacsak nem válogatok szuggesztív jelzőket annak leírására, hogyan is szoktam kiköpni a tüdőmet lépcsőmászás közben. Nem lenne semmi baj a sportolászással, ha nem raknám mindig egyre magasabbra a mércét, meg egyre nehezebbre a súlyokat. Így viszont mindig olyan kellemesen elfáradok, de olyan… kelle… elfára..
Nem is haltam bele, sőt, nőztem. Mármint az itteni módi szerint. Az úgy megy, hogy az ember addig pimaszkodik az egyik trénerrel (Suzuki névre hallgat), hogy aztán nincs mese, el kell hívnia vacsorázni, aztán elmennek vacsorázni (a pénztárcámat persze otthonfelejtettem, kisebb kerülő), és ennyi. Felettébb romantikus.