Miután elvállaltam könnyelműen az IDG-nek, hogy én márpedig cikket fogok írni a Borland nevű cég Delphi nevű programfejlesztő-környezetéről, az elmúlt hét estéinek java része az ezzel való piszkálódással, kísérletezéssel és halk, rózsafüzérmorzsolás-szerű káromkodással járt. Munka lévén, meg sem említeném, de jól kifutván az időből, ma kizárólag ezzel sikerült foglalkozni.
Hogy mégis legyen bötű mára, a tegnapi naplóban felfedeztem némi utalást üdítőitalokra; itt a remek alkalom, hogy értekezzünk egy kicsit a japán üdítőitalokról, meg úgy általában az automatákból kapható árucikkekről.
Kezdjük az utóbbival. Japánban minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog vásárolható automatákból. Legtöbb, persze, üdítőitalosból van, de én saját szememmel láttam már videokazettát, sört, szakét, rágógumit, fagylaltot, rizst (igen, kétkilós, zacskósat), meg levest (rament) árulósat. Az ember nem tud nyugodtan sétálni háromszáz métert anélkül, hogy bele ne botlana egybe. (Kivétel azért van. Tavaly, a Ginzán sétálgatva valami iszonyúan megszomjaztunk, és képtelenek voltunk találni egy automatát tizenöt percig, mire leesett, hogy nyilván nem éri meg kifizetni a rettenetesen drága bérleti díjat a főutcán. Bevágtunk az első mellékutcába, és százötven méter után…) A mókás viszont az, hogy van úgy hat-nyolc cég, vagy legalábbis ennyi nagy konszern, aki üdítőital-forgalmazással foglalkozik, és természetesen ezek fújnak egymásra, tehát véletlenül sem árulják egymás dolgait. Mivel viszont mégsem érné meg hat-nyolc automatát lerakni minden lehetséges pontra, nyilván valahogy elosztották maguk közt a terepet, a nagyobb vasútállomásokon persze mindből van. Ami viszont szórakoztató, hogy mindennek eredményeképp a kínálat valami borzasztóan hasonlatos. És itt jön a második téma.
Szóval, amióta én itt vagyok Japánban, két kezemen meg tudom számolni, hányszor ittam szénsavas üdítőitalt. Részint, mert cukrosak, ami nyáron elég borzasztó, részint, mert egészségtelenek, részint, mert szénsavasak, és részint, mert drágák. Inkább 100%-os juice-okat nyeldekeltem, főleg, amíg 100 yenért lehetett kapni a szomszéd diszkontboltban.
Egy gyengém viszont van. Létezik itt tudniillik egy Calpis Water nevű üdítőital (az Ajinomoto gyártja, tehát nem valószínű, hogy rövidesen betör kis hazánkba), még tavaly szeptemberben szerettem bele, bár akkor is csak háromszor ittam összesen egy hónap alatt. Ez alapértelmezésben persze, szintén káros az egészségre, de legalább nem szénsavas. (Van light és van szénsavas változata is. Sajnos. Ihatatlan.) Állítólag tej meg savó meg szőlőcukor van benne, fehér, zavaros színű folyadék, cukros és savanykás (de nem citromos) egyszerre. És finom, bár kicsit el vagyok fogulva. Automatázni persze, ez is drága (a szokásos ár 110 yen egy doboz üdítőért), de a diszkontboltban általában lehet kapni 170-ért egy litert, és hetente egyszer, néha kétszer áldozatául szoktam esni. (A narancslé is majdnem ennyi, és attól, hogy egészséges, még közel sem ennyire finom.)
Visszatérve az automatákra, szóval a Calpis Watert senkinek nem sikerült még utánoznia, viszont az összes konkurens cég kénytelen volt felvenni valami hasonlót a repertoárjába, mert a Calpis-kedvelők még képesek, és utánajárnak kedvenc italuknak. (A hozzám hasonló valódi fanatikusok ezt, persze, meg is teszik.) Lehet kapni tehát White Watert, meg vagy tízféle hasonlót, mind a Calpis fehér dobozához és jellegzetes betűtípusához véletlenül nagyon hasonló dobozban.