Szó szerint beájultam az ágyba, alig bírtam felkelni. Bevánszorogtam a “Sokféle kultúrák hülye japán gyerekeknek” című ismeretterjesztő óránkra, késtem is vagy tíz percet, és már elkezdődött valami film. Először nem értettem, mert szemmel láthatóan valami lökött pasiról szólt, aki ruhacsipeszeket szerel össze egy rokiknak készült gyárüzemben. Aztán öt perccel később bemutatták a papáját, és őt nekem hivatalból fel kellett ismernem első látásra: Óe Kenzaburó, tavalyi Nobel-díjas japán író. Aztán egyre érdekesebb lett a film, meg egy csomót értettem is belőle, és kiderült, hogy a nagyon roki gyerek (aki a papának jól meghatározta az irodalmi munkásságát) egészen kiváló zenei tehetséggel rendelkezik, igaz, húsz éve tanulja; és maga bár nem játszik semmilyen hanxeren, kisebb-nagyobb dalokat ír, elsősorban zongorára, de aztán zongorára plusz fuvolára is, meg hegedűre. Ahhoz képest… szóval a darabok kicsit bécsi klasszicisták, de meglepően nagyon jók. Állítólag CD is készült belőlük, meg a filmen is látszott néhány koncert.
Délután Yomota tanárnő kölcsönkért Tad-et meg engem tanárkodni. A másik két csoport ugyanis vizsgázott, és mi kellettünk a szituációs játékokhoz. Elosztottuk a szerepjátékokat, de tizenkettőből tíz az elsőt választotta, tehát nekem is kellett néhányszor vasutasnak lenni, és végighallgatni, ki hogy vesztette el a táskáját. Aztán a burmai professzor végül mégiscsak a második témát választotta: én (az ő barátja) nyáron el akarok menni az ő országába, tehát beszélgetünk egy kicsit róla, hogy mi szép, meg hova érdemes menni, meg mennyibe kerül. Na, a beszélgetés úgy zajlott, hogy Jo Kain-san bejött, aszonta, kettes, leült elém, és elkezdte fejből mondani a “Myanmar: Ázsia gyémántja” című, általa feldolgozott témát. Alig bírtuk néhányszor félbeszakítani.
Óra után irány a lépcsőmászás. Ez így leírva olyan egyszerűnek hangzik, de amikor a masina előtt áll az ember… Azért legyűrtem a penzumot.