Vagy két hónapja befizettük magunkat kabuki-színházra. Én ugye, tavaly már jártam a Ginzán a Kabukizá-ban, tehát profi színházrajongónak érezhettem magam, vártam is rendesen. A többiek vegyes lelkesedéssel indultak neki a dolognak, különösen, hogy hajnali nyolckor indultunk el, merthogy tizenegykor kezdődött a darab. (Tokió bármelyik, még a város túlsó végén lévő pontját is elérem innen két és fél óra alatt.) Én majd összeestem, nem aludtam ki magam, de a vonaton borzasztó tömeg volt, majdnem végig álltunk. Bő negyven perccel érkeztünk korábban, de csak azért, mert nagyon lassan és szerencsétlenkedve mentünk.
Kiderült, hogy nem a Ginzára mentünk, hanem az Állami Színházba (akkora hodály, de akkora), és az előtte gyülekező mintegy másfélezer diákból leszűrtük, hogy ez valami diákoknak szóló előadás lesz. (Hogy nem valami normális, azt én már előbb kitaláltam, mert sosem egy darabot játszanak egyszerre, hanem általában hármat.) 700 yenért akartak fülhallgatót adni, de ezúttal lemondtam róla. Szinte betanultam előre a darabot, akkor meg mi a fenének.
Igazam lett. Az első harminc percben a kabuki-színház részeit mutogatta be egy csitri, negyvenegynéhány éves színész. Utána húsz perc szünet, ekkor már közel dél volt, és összesen egyig tartott a darab. A darabba – minden igyekezetem ellenére – belealudtam vagy tizenöt percet, de ez – a kabukinál oly mexokott módon – fel sem tűnt. (Meg mindenki más is elaludt, beleértve a kísérő tanárokat.) Felébredvén aztán élveztem az előadást, bár még kabuki mércével is vontatottnak tűnt a darab. Igaz, jogtalan előnyöm volt: én tudtam az összes szereplő nevét, pontosan tudtam, hogy ki kicsoda a színen, és hogy mi történik. A többiek nagyon szenvedtek, Attila nemkivált. Az előadás után jónéhány embernek el kellett árulnom, hogy az a szürkeruhás nő, na az volt a fiú. (A kabukiban egyébként is csak férfiak játszanak.) Még egy, ami nem tetszett, hogy diákelőadás lévén, teljesen hiányzott a Ginzán hallott kakegoe (bekiabálás). Én ugyan gondoltam, hogy beordítok egyet-kettőt, de aztán sem a hely, sem semmi nem volt alkalmas rá.
Utána be volt tervezve, hogy önként elmegyünk a császári palota kertjébe, már abba a részébe, ahova beengednek. Tatiana még a múlt héten összeveszett Yamada sensei-jel, hogy minek metrózni, ha a színháztól gyalog húsz percre van, így most is fellázadt. Mi, kelet-európaiak kivételesen melléálltunk, érdekes módon mindenki más vállalta a metrózást.
Húsz perc alatt tényleg odaértünk, újabb húsz perc alatt a nagy részét végigjártuk a parknak, amely szép és csendes, annak ellenére, hogy Tokió kellős közepén van. Aztán Attilával egy kicsit a bolgárokból is elegünk lett, mentünk még egy kört (újabb húsz perc alatt), vettünk jégkrémet, és már éppen hazafelé készültünk, amikor belefutottunk a Yamada-féle különítménybe. Kiderült, hogy most jöttek csak meg; hogy mivel töltötték az időt, képtelenek voltunk kideríteni.
Alaposan megéheztünk, és elhatároztuk, hogy beülünk valami olcsó vendéglőbe az állomáson. Nekem ugyan jó lett volna állva is enni, de aztán Attila beleszeretett valami ramen-boltba, ki is nézett egy szép tálat, megrendeltük mind a ketten, majd amikor nekem kihozták, és kiderült, hogy tele van főtt polippal, gyorsan visszakozott, és kért valami mást helyette. Nem volt rossz, és végül is olyan nagyon drága sem; a polipok is finomak voltak, csak tényleg egy picit sokan.
Délután még jutott idő a penzumra is. Kicsit elfáradtam. Hogy mitől…