Megjöttek a bélyegek, 368 ezer yen névértékben. Még ugyan nem számoltam, de irtózatosan sok, lévén túlnyomó részük 15 és 20 yenes. Szegény Eriknek vagy 7000 forintnyi koronájába került csak feladni a csomagot. Viszont hogy most nem lesz nagy üzlet belőle, az is biztos: a kollégium fele elment haza, a másik fele utazni, lehetünk tán összesen negyvenen.
Délután bolgárok és magyarok hivatalosak voltunk a Nishimura nevű kalligráf nénihez, aki Emo szerint vacsizni hívott bennünket. Kicsit messze lakik, a vonat meg a busz drága, és ezért a bolgárok kitalálták, hogy ők inkább egy kicsit korábban indulnak, hogy megspórolják az egyik vonat 130 yenjét. Attila is velük tartott, mert azt hitte, hogy a bolgárok tudnak egy rövidebb utat, mint hogy húsz perc alatt felmásznak az egyetemhez, majd húsz perc alatt le. Mármost én egy smucig disznó vagyok, de úgy döntöttem, hogy ha már úgyis 400 yen elmegy buszra, nem ezen a 130-on fogok spórolni. Meg is beszéltük, hogy 2:20-kor találkozunk Wadamachi állomáson, merthogy a busz 2:30-kor indul, és akkor halálpontosan érkezünk; én 2:19-kor ott is voltam. A triász tizenöt percet késett, így csak a húsz perccel későbbi busszal tudtunk elmenni, és késtünk is vagy húsz percet.
A délután nagyon kellemes volt, bár Emonak, aki a legkevesebbet értette a társalgásból, nyilván nagyon hosszú. Aztán úgy hat körül, amikor nem is lett volna rossz ötlet távozni (de egy pohár kávén kívül még semmit nem kaptunk), Nishimura asszony felvetette, hogy akkor ő főzne nekünk. Mi három másodpercig testületileg szabadkoztunk, aztán udvariasan elfogadtuk.
Innentől kezdve úgy két és fél óra hosszat főzött a néni, úgyhogy van egy kis idő, hogy leírjam, miféle helyen is nyomorognak szegények, a múltkor úgyis kihagytam. Szóval Nishimura papa ügyvéd, és kicsit jól megy neki. A ház itteni mércével mérve iszonyú nagy, kétemeletes, összesen legalább 175 négyzetméter. Van külön japán szoba (az is nagy, 8 tatamis), az összes kötelező felszerelésével, tehát tokonomá-val (házi szentély), abban kakejiku-val (függő tekercs kalligráfiával), zabuton-okkal (ülőpárnákkal), és a japán kertre nyíló ablakokkal. Van viszont egy irdatlan nagy nappali, nagyobb konyha, mint az én szobám, a vécé az itt szokásos beépített ülőfürdővel (annyi gomb van rajta, hogy Attila szerint le lehetne vezényelni vele egy holdraszállást), a második szintet nem is nagyon láttuk, de ott is volt vagy három szoba.
Nyolc után lett vacsora, és addigra hazaért a ház ura is. Kiderült, hogy nem teljesen hétköznapi fazon, mert öltönyből samué-ba vágta magát, és a felesége elmesélte, hogy a kínai chi kung természetgyógyászatot gyakorolja már egy jó ideje. Bennünket főleg az ennivaló érdekelt, mert kezdtünk kilukadni; a többiek nagyon visszafogták magukat, én udvariasan azért addig ettem, amíg jóllaktam. Panaszkodtak is később.
Mindenesetre borzasztó későn vergődtünk haza, nemhogy sportolni nem sikerült elmenni, örültem, hogy lefekhettem aludni. És még leveleket is kellett írni, hála a sok új bélyegnek.