A tegnapi levelet juszt is teleragasztottam 15 yenes bélyegekkel; csak annyi százyenest raktam rá, amennyi muszáj volt. Az viszont biztos volt, hogy a másik elkészített csomagot nem úszom meg ennyiből; felpakoltam egy csomó bélyeget, és irány a posta. Az én nénim ült az egyik ablaknál, a bácsi meg a másiknál, tehát a bácsihoz mentem. Előszedtem legúribb japántudásomat, és megkérdeztem, hogy akkor fizethetném-e ennek a csúnya nagy csomagnak a díját bélyegben. Hogyne, hogyne. És hát nagyon szégyellem magam, de nekem sok-sok húszyenes bélyegem van, szabad lenne-e? Hogyne, hogyne, teljesen természetes. (Azaz pontosan, ahogy én is tudtam, meg ahogy előzőleg mondták. A ronda szúrás viszont csak ezután jött.) Ez egészen biztos, mert a kedves kolléganő tegnap azt mondta, hogy csak 5 yen felszámításáért veszi át őket? Nem, dehogy, bizonyára valami félreértés.
A kedves, antipatikus postás néni öt másodperc alatt úgy eltűnt hátul, mint szürke szamár a ködben. Nem szeretném megtudni, hogy mit kapott a fejére (valami azt súgja, hogy nagyon sokat), aznap mindenesetre többet nem láttam. Kiderült, hogy mintegy 8400 yennyi postaköltséget kell leszurkolnom; én leszámoltam 21×20 darab 20 yenes bélyeget, és ennyi.
Hírek jöttek az IDG-től, fordítani, elég sok, én meg beijedtem, hogy lapzártához kell, és már így is elcsúsztam vele. Éjjelre azért készen lettem vele.