Hát ma délben találkoztam a magyarul tanulni kívánó leánnyal. Tényleg csúnya, de viszonylag lelkes. Állítólag mesterkurzusra akar jelentkezni, és magyar történelemre szakosodni. Beszerzett valami magyar tankönyvet 1965-ből, nagyon remek könyv, csak tele van elvtársakkal meg elvtársnőkkel. Sebaj, majd korrektúrázom. Egyelőre úgyis csak az első leckéig jutottunk, hogy “Mi ez?”, meg hasonlók, és kiderült, hogy japánnak nem is olyan könnyű kimondania azt, hogy “füzet” meg “könyv”.
Délután csak úszkáltam – a héten amúgy sem sikerült nagyon szigorúra venni a tornászást, két nap teljesen kimaradt –, meg szaunáztam; este aztán végre eljutottam oda, hogy utolérjem magam a naplóval, feltegyem az utolsó programokat, amik hiányoztak a legutolsó rendszerösszeomlás óta, fordítsak még egy kicsit, meg aztán átmenjek Attilához, és közös erővel megnézzük az Utolsó cserkészt Bruce Willisszel a főszerepben. Kár, hogy japánul ment az egész, a végére sem tisztult ki pontosan, hogy ki is volt a főgonosz, meg hogy pontosan miért is kellett az elnököt a végén pofánvágni.