„Personal, portable, pedestrian” – a használati mód sajátosságai

Nehezen feledhető élmény egy esti, tömött japán vonat, ahol egymás mellett nyomkodja a mobiltelefonját egy kimonós, idős hölgy, egy szolgálólánynak öltözött pincérnő, egy pap és egy üzletasszony… és másik további ötven-száz ember, különösen, amikor először látja az ember. Az első sokkból felocsúdás után azonban előbb-utóbb feltűnik, hogy nemcsak a használt eszközök mások, hanem a használat módja is: keveset telefonálnak az emberek, különösen nyilvános helyeken, helyette a képernyőre merednek és leveleznek, olvasnak vagy játszanak, de a praktikus mindennapos elektronikus szolgáltatások (navigáció, térkép, vasúti menetrend, jegyfoglalás, elektronikus pénztárca) túlnyomó részét is a mobileszközökön keresztül érik el, jellemzően utazás, vásárlás és más egyéb tevékenységek közben. Ezt a megjelenésében is rendkívül jellegzetes használati módot hívja Fujimoto (2005) „nagara” (japánul: „vmi más cselekvés közben”) típusú mobilitásnak; erre használja Ito (2005) a „personal, portable, pedestrian” (személyes, hordozható, gyalogos) jelzőket.

Ezek a jelzők egyáltalán nem minden alap nélkül valók. A keitai (szó szerint „hordozható”, a keitai denwa, hordozható telefon rövidítése) – ide értve nemcsak a mobiltelefonokat, hanem a PHS-t, régebben a személyhívókat és újabban az okostelefonokat/iPadeket is – egyáltalán nem az első tömegcikk Japánban, amelyet a használói személyessé próbálnak tenni – hasonló jelenség figyelhető meg a különféle elektronikus játékok, zenelejátszók és más miniatűr szórakoztató elektronikai eszközök esetében is. Természetesen Európában is kaphatók többféle színű tokok és előlapok a telefonokhoz, illetve tölthetők le például csengőhangok, de a mobiltelefonokhoz való „cuki” mütyürkék, figurák, zsinórok, csengőhangok (japánul chaku-mero) és egyebek választéka és forgalma európai ésszel nehezen felfogható mértékű.

Ami a hordozhatóságot illeti, a japán keitai eszközök lényegesen korábban kínáltak lényegesen jobb funkcionalitást, mint a világ egyéb részén a versenytársak. Az Apple iPhone világsikeréig Japánban gyakorlatilag esélytelenek voltak a külföldi gyártók készülékei (a Nokia 2008-ban vonult ki Japánból), részben a teljesen eltérő szabványok miatt, de sokkal inkább azért, mert a teljesen hétköznapi japán keitai készülékek a külföldi okostelefonokkal összemérhető, ha nem szélesebb körű funkcionalitást nyújtottak. Ne csak az obligát beépített kamerára gondoljunk: 2008 végén egy szó szerint filléresnek számító készülék hétköznapi szolgáltatásai közé tartozott például a vonalkód-leolvasás kamerával vagy az osaifu-keitai, a készülék elektronikus pénzkártyaként történő használata; a középkategóriás készülékek jelentős részében található volt ujjlenyomat-olvasó, vagy éppen digitális mobil 1seg TV-vevőkészülék (ami ráadásul ingyenes szolgáltatás). Ma, 2010-ben olyan funkciókkal próbálják felülmúlni egymást az öldöklő versenyben a gyártók, mint például nem csupán egy névjegykártya lefényképezése a beépített kamerával és a karakterek felismerése, hanem a névjegy adatainak (név, telefon, cégnév, fax) megdöbbentően pontos azonosítása és a telefonregiszter megfelelő rubrikáiba történő automatikus rögzítése. Más szavakkal, az átlagos japán felhasználónak nem volt és mostanra még kevésbé van szüksége számítógépekre ahhoz, hogy kifinomult elektronikus kommunikációs szolgáltatások tömkelegét elérje; és még csak nagyobb zsebet sem kell varratnia, mint az első zsebrádiókhoz (Morita 1986).

A mobilkommunikáció jellegénél fogva „kültéri” és „gyalogos”, csakúgy, mint a japán hétköznapok jelentős része; de tágabb értelemben azt is értjük rajta, hogy Japánban az online jelenlét általában nem jelent és nem eredményez olyan látványos elzárkózást és elzáródást a mindennapos valóságtól, helyektől és társadalmi identitásoktól, mint azt számos más országbeli internetes felmérés észlelhetően kimutatta. Míg hagyományosan az internet „szabad” világába lassan szivárog be a valós személyazonosság, a keitai esetében épp fordított a helyzet, a virtuális világ tör be a mindennapos élet egyre több területére (Ito 2005). A tájékozódás Japánban hagyományosan komoly problémája (nincsenek utcanevek és a házszámok nem folytonosak) mára gyakorlatilag megszűnt, de szintén lerendezhető kizárólag mobiltelefonnal, akár séta, akár borotválkozás közben, kevesebb, mint 5 perc alatt egy távolabbi vasúti utazás menetrendjének kikeresése percre pontos érkezéssel, a shinkansen helyjegyének lefoglalása és a jegyek kifizetése.

Fujimoto, K. (2005) ‘The third-stage paradigm: territory machine from the girls’ pager revolution to mobile aesthetics’, in Ito-Okabe-Matsuda (2005), pp. 77–102.

M. Ito, D. Okabe and M. Matsuda (eds) (2005), Personal, Portable, Pedestrian: Mobile Phones in Japanese Life, Cambridge, MA: MIT Press

Morita, Akio (1986): Made in Japan. Asahi Shinbunsha, Tokyo