Úgy volt eredetileg, hogy elmegyünk a Janó famíliával Enoshimára, merthogy ott valami tűzijáték lesz. Attila a bolgárokkal valóban el is ment, Tokióból még jött is nekik további n darab bolgár. Nekem viszont felgyülemlett a következő harminc flekkecske fordítanivaló, és nagyon nem akaródzott haladni vele; aztán Janó sensei is inkább Tokióba vágyott, tehát elnapoltuk a dolgot.
Végezvén a fordítással, még mindig töprengtem azon, hogy elmenjek-e a tengerpartra, a bolgárok után, de aztán valahogy semmi kedvem sem volt hozzá. Igaz, hogy rövid idő alatt ez már a második tűzijáték, amit kihagyok.
Jött viszont csomag szüleimtől. Kicsit szétfoszlott a borítás, és a csomag orrán-száján dőlt az aprókocka levestészta. Szegények, egészen biztosak lehettek abban, hogy én nem is mindennap eszem, vagy hogy legalábbis rettenetesen hiányolom a hazai ízeket, mert a tészta mellett találtam még Vegetát meg Maggi leveskockákat is; hiába, a hazai ízek. Azért gyorsan főztem egy húslevest.
Újságot is küldtek ám, Tallózót, amiben egy néni leírta a dianetikusok méregtelenítő programjával kapcsolatos tapasztalatait. Ha valaki nem ismerné, olyan húszezer forint körül gombolnak le az emberről azért, hogy mindennap megfuttassák egy félórára, meg megszaunáztassák négy órára. És állítólag a mérgek nem átallanak távozni az ember szervezetéből, sőt, még az emlékek (és/vagy tünetek) is felidéződnek akkorról, amikor bekerültek a szervezetbe.
Az ugyan nem derült ki, hogy a négy órát egyfolytában kell-e végigülni a szaunában (ezt felettébb valószínűtlennek tartom), de arra gondoltam, hogy itt a remek alkalom, meg már úgyis kíváncsi voltam, mi történik, ha az ember sokáig szaunáz, hát próbáljuk ki. (Négy óra azért eszembe sem jutott.)
A szokásosnál erősebben indítottam; ugyan csak feleannyit lépcsőztem, mint szoktam – kb. tíz percet –, viszont utána futottam másik tizenötöt. Némi súlyokat is nyomkodtam, aztán irány a szauna.
Eleinte nem voltam egészen biztos abban, hogy mekkora szakaszokat is bírok ki bent. Egyrészt azért, mert az itteni szauna (az otthoniaktól eltérően) nagyon száraz, de nagyon meleg is, néha közel 110 fok, de általában is legalább 100; másrészt pedig azért, mert korábban volt magas vérnyomásom, meg egy picit szédülős is vagyok/voltam (mostanában nem, érdekes…), és úgy döntöttem, hogy nincs az a méreg, amiért érdemes lenne elájulni egy szaunában.
A korábbi rekordom egyvégtében 12 perc volt, de úgy, hogy sokat nyitogatták a szauna ajtaját, meg szinte meg sem mozdultam. Hát hét perc elteltével elegem is lett, átsétáltam a 19 fokos medencébe (van egy pici ilyen itt, pont az ilyen marháknak, mint én), nagyon jólesett, aztán visszafeküdtem, és most bírtam is vagy nyolc percig. Aztán már sokkal jobban esett a hideg víz, és tovább is maradtam bent, és innentől kezdve tíz perceket feküdtem. Izzadtam, mint a ló, és próbáltam okosakat gondolni, de nem nagyon ment. Igaz, semmiféle méregre sem emlékeztem vissza, és a bőrömön sem jelentkeztek mindenféle pókcsípések, oltások, stb. helyei, csak jól kipirosodott. Próbáltam azzal magyarázni, hogy mégiscsak az első nap, meg nem négy óra, hanem csak egy, meg aztán azzal is, hogy a nagy átlaghoz képest relatíve azért én kevés mérget eszem. Legalábbis drogokat, cigarettát, meg alkoholt. Utána viszont nagyon furcsa és nagyon jó érzés volt. Mintha lebegnék.
Az utolsó húsz percben társam is akadt, egy hétévesforma japán kislány meg a mamája. Összesúgtak, hogy vajon miért vizezem be a lábam alatt a padot, mire a mamája közölte, hogy biztos, mert forró, mire mondtam, hogy de még milyen, és innen kezdve aztán volt mit beszélgetni. A kislány Watanabe Rei névre hallgatott, meg is várta, hogy befejezzem az őrültségeimet, aztán játszottunk együtt a vízben. Égetnivaló rosszcsont.