Rei-chan tegnap kivakarta belőlem a telefonszámomat; háromnegyed nyolckor csöngött is a telefon, annak rendje és módja szerint. Mármost eddig nem nagyon részleteztem, de itt a szünidőben – főleg, amióta nagyon meleg van – rendesen három körül bírunk elaludni, és tíz-tizenegy körül kelünk. Hát Rei-chan tízig háromszor is hívott, először nagyon szerettem, harmadikra már nem is voltam vele olyan rém udvarias.
Kicsit fáj a fülem. Nem nagyon, csak attól félek, hogy lesz ez még rosszabb, mondjuk egy külsőhallójárat-gyulladás, ami úgy kéne nekem, mint hátamra egy púp.
A Sony icipici Hi-Fi-tornyomat kölcsönadtam a Janó családnak, hadd hallgassa rogyásig Elvist, így most nincs mivel visszatekerni a kazettákat a walkmanhoz. Így aztán nem is volt sok kedvem a lépcsőmászáshoz. Viszont volt egy aranyos, ötvenéves bácsi, Hayashi nevű, saját bevallása szerint 53 kiló, és olyan válla volt, hogy ha pofonvág, szerintem vagy öt métert repülök. Saját rekordja 120 kiló fekvenyomásban; ez több, mint kétszerese a testsúlyának. Én eddig legtöbbet 80 kilót próbáltam; most magyarázott, meg gyakorolt velem, és sikerült 90 kilót kinyomnom. Százat nem.
Utána úsztam, ha már tegnap elmaradt, annak ellenére, hogy Rei-chan ott gubbasztott, és játszani próbált velem. Nem tágítottam, lenyomtam a penzumot, aztán viszont tényleg játszottunk. Kiderült, hogy a mamája nem is tudta, hogy nekem telefonált, aztán amikor bevallottuk, jól leszidta.
Este a változatosság kedvéért leveleket írtam. Rengeteg bepótolnivaló van, az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam az otthoniakat, kizárólag villanyos úton leveleztem.