Nipponország naposkertje/magyar ugar: 1:0

Igazából régen éreztem utoljára magam ilyen bugrisnak, mint ma.

Hajdanában persze éreztem én, nem is keveset. Ugyan jó ütemben kupálódtam – ezúton is köszönet minden türelmes volt osztálytársnak és a szüleiknek -, de külföldön még sokáig vissza-visszaköszönt az érzés, amikor én kitettem a lelkem, hogy viselkedjek, de egyszerűen ránézésre látszott, hogy valami balkáni helyről gyüttem, és még csak nem is azért, mert nem fürödnék. Rosszak voltak a beidegződések, nem értettem, mikre valók bizonyos dolgok, minek a sok evőeszköz az asztalon és még hosszan sorolhatnám.

6-8 éve azonban valamelyest megfordult a helyzet: az utóbbi időben már inkább én bosszankodtam sokat mások egyszerűségén, és egyáltalán nemcsak Magyarországra gondolok. Proligyerekként igen érdekes szembesülni az érzéssel, hogy nemcsak otthon vagyok mondjuk iskolázottabb és élek valamivel jobban, mint mások, hanem külföldre – értsd: például Angliába – látogatáskor is ráébred az ember arra, hogy de hát itt van egy sor ember, akinél például én igényesebb angolt beszélek. És az a helyzet,  hogy az utóbbi két évben azért Japánban sem tudtam nem észrevenni, hogy bizony a nagy gazdagságuk ellenére azért jócskán van egy réteg, akinél én ha nem is feltétlenül nagyságrendekkel jobb módú vagyok, de azért érezhetően jobban megy a sorom, ha mást nem, például nem 12 órát dolgozom egy nap, mint a sportcentrumban a lányok. (Mondjuk azt sem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor én adok kölcsön japán embernek és most ne az “elsejéig egy ezrest”-re tessenek gondolni.)

Na de vissza a mai történethez: ismét csak könyvelőnél jártam, hogy beszéljek vele az elmúlt évről meg a várható közeljövőről. Tavaly a Shirokuma nemzetközi cégóriás japán leányvállalatának sikerült írd és mondd, 96 ezer yen bevételt termelnie (csináltunk egy fordítást, azt is főleg azért erre a cégre számláztuk ki, mert akkor még azt mondta a könyvelő, hogy majd 70 ezer yen lesz a városi adó), és hát volt Monbusó-ösztöndíjasként nekem külön szempont, hogy még véletlenül se csináljak Japánban disznóságot, úgyhogy nekiálltam faggatni a könyvelőt, hogy akkor most mit meg hogy kell adót fizetni.

Ne szépítsük a dolgot: kinevetett.

Japánban évi 200 ezer yen alatt a kutya nem foglalkozik ilyen hülyeségekkel. A 96 ezer yen éves bevétel gyakorlatilag úgy tekintődik, hogy nem csináltunk semmit. (Ha most valaki esetleg ellenállhatatlan kényszert érezne, hogy erről a 96 ezer yenről értesítse a magyar adóhatóságot, sajnálattal kell közölnöm, hogy 1980 óta van a két ország közt egyezmény a kettős adóztatás elkerüléséről.)

Sikerült aztán még néhány okosat kérdeznem, innen a bevezetőben említett mondat, úgyhogy rövid idő után tényleg ritka hülyén éreztem magam, én próbáltam megmagyarázni, hogy elnézést, de én tényleg egy olyan országból jövök, ahol a tolmács nem számolhatja el az öltönyt munkaruhának.

A könyvelő értetlensége például olyasmiknek szólt, hogy itt mondjuk olyan havi 5-600 ezer yenes bevételig tajt mindegy, hogy az ember céggel bohóckodik-e, vagy egyszerűen magánszemélyként. Teljesen rendben van, hogy az ember kitalál magának valami szimpatikus cégnevet (mondjuk Neuclides Enterprises), és ha egyébként mondjuk szerződést kötött valami nevenincs céggel – legyen a példa kedvéért mondjuk a Mitsubishi – kiállít nekik golyóstollal egy számlát, ráírja, hogy a Neuclides Enterprises képviseletében Urasima Taró, név, lakcím, dátum, összeg (ez utóbbi mondjuk egy tanácsadói szerződés keretében tényleg simán lehet havi egymillió forintnyi összeg), és a Mitsubishi képviselője ezt rezzenéstelen arccal átveszi és ki fogják fizetni. (A számlán meg a névjegyen tényleg az lesz az egyetlen látványos különbség, hogy a cég neve előtt nem fog szerepelni a (株) kandzsi, jelezvén, hogy vállalat.)

Hasonlóan, nem kell azért céget (meg egyéni céget meg egyéb ökörségeket) alapítani és könyvelőt fizetni külön, mint Magyarországon, hogy az ember elszámoljon egy rühes taxiszámlát – eleve a taxiszámla itt úgy néz ki, mint amiért otthon százezres adóbírság jár -, hanem az ember szépen összegyűjti, oszt az adóbevallásnál levonja.

Megpróbáltam elmagyarázni a könyvelőnek a “kényszervállalkozás” fogalmát, de bevallom, elakadtunk, és nem azért, mert ne tudtam volna leírni a fogalmat. Nem fért a fejébe, miért van erre szükség.

A másik oka egyébként, amiért a könyvelőnél jártam, az, hogy vége az eddigi munkahelynek. Egy kis ideig most otthon fogom rontani a levegőt, utána pedig még meglátjuk… mindenesetre ha valaki azt szeretné, hogy képviseljék a cégét Japánban, most szóljon, ha összegyűlik 3-4, akkor egész jó dolog is kisülhet belőle.