Ugyanaz a Hayashi nevű ügyvéd, aki a múltkor oly remekül vendégül látott bennünket, újfent látni kívánt. Nemet nem lehetett, meg nem is nagyon akartunk mondani. Ezúttal Attilát is hozzácsaptuk a társasághoz; így tehát a Suzuki nevű japán sráccal együtt hatan indultunk el ügyvédnézőbe. Most előrelátóan mi vettünk ajándékot: okosabb híján két klasszikus CD-t, Dvorzsákot meg Lisztet.
Az ügyvéd kitett magáért. A Yamashita Parkban álldogál egy nagy hajó, Hikawa Maru névre hallgat, és már többször is vágyakozva néztem fel rá, csak folyton 2000 yenért akartak beengedni, igaz, hogy mulatozással egybekötve. Hát most csak a sörkertbe másztunk fel (potom 1500 yent fizetett értünk fejenként Hayashi sensei), aztán még egy kicsit iszogattunk is, úgyhogy szerintem olyan 30 ezer yen körüli számlát hagyhatott ott. Aztán, hogy besötétedett, megmásztuk a Harbor View Park alá beszorult hegyet, meg benéztünk a külföldiek temetőjébe (japánul olyan szép: gaijin bochi), aztán áttaxiztunk az International Plaza nevű apró, húszemeletes hotelbe, amelynek a tetején tovább alkoholizáltunk. Azazhogy, mivel én a sörkertben automatikusan kihozott egy korsó (4 deci!) sört megittam (koccintani muszáj volt, utána más már nem issza meg, kidobni meg mégiscsak kár lett volna), tehát vétkeztem, így hiába hoztak Glenfiddich whiskey-t (aki ért hozzá, az tudja, hogy ez single malt, nem blended vacak, aki meg nem, annak úgyis kár magyarázni), én megint a világ legdrágább gyömbéreit iszogattam.
E helyütt kell kultúrtörténeti érdekességként megjegyezni, hogyan isszák a japánok a whiskey-t. Én korábban azt hittem, hogy ez egyénenként változik, de nem: az összes bunkó japán fog egy háromtól öt decisig terjedő poharat, beleönt annyi whiskey-t, hogy látsszon a pohárban, hogy van benne valami, majd felönti nyakig vízzel. A higítás mértéke tehát egyénektől függően 1:10-től úgy 1:10000-ig terjed (jó, az előbbi a gyakoribb). Ez persze mondjuk a Suntory whiskey-jeivel érthető is, ott az ember inkább inná a finom kristályvizet, de mondjuk a Glenfiddich esetében kimeríti a meggyalázás fogalmát. (Pedig én nem is vagyok szakértő.)
Az International Plaza kitett magáért, pedig tuti, hogy legfeljebb az ötödik legdrágább hotel Yokohamában. A legfelső emeletről gyönyörű esti látkép látszott, a változatosság kedvéért ismét elsősorban a Minato Mirai 21 (jó, jó, hát ott vannak a legmagasabb, meg a leginkább kivilágított épületek), meg a Yamashita Park, és a Marine Tower. Próbáltam is fényképezni, mint utóbb kiderült, véges sikerrel: a kép nem lett rossz, de az üveg egy picit tükröződött.
A bárban nem volt nagyon világos, és arra, hogy egy japán néni énekelt, csak tüzetesebb szemlélődés után jöttem rá, mert a kiejtésén senki meg nem mondta volna, hogy nem kaliforniai. (Tokoro de, most hallottam, hogy hívják az ott tanuló – és kicsit elkanászodó – japán lányokat Amerikában: Yellow Cab, azaz sárga taxi; a sárgát talán nem kell magyarázni, a taxi pedig azért, mert az nem száll bele, aki nem akar…)
Vadul igazából már csak Hayashi ügyvéd alkoholizált; azt, hogy részeg, onnan tudtuk, hogy öt perc alatt háromszor akart Emóval trópusi növényekről beszélgetni. Ez rendben is lenne, csak múltkor is feltöltötte magát, és akkor is ugyanez volt a mániája. Emo picit megfáradt tekintetet vetett.
Hayashi sensei kifizetett egy laza 18 ezer yenes számlát a pár kólánkért meg a whiskey-ért, aztán végül is abban maradtunk, hogy mi már nem megyünk vele tovább a harmadik helyre, ahol végleg beállítja magát, hanem szépen hazatérünk. Inkább találkozzunk mégegyszer szeptemberben.
A fülem nem javul, igaz, nem is romlik.