Attila egy hétig rágta a fülemet, hogy hívjuk már fel azt a két némbert, akivel együtt ettünk a Shakey’s Pizzában. Végül is múlt héten megtettem – utólag megbántam, mégis, micsoda dolog, hogy én beszélem meg az ő randijait; ha nő kell neki, lűjön magának –, és mivel a két lány mindenhova párban jár, mehettem én is nőzni.
Janó sensei közben megkért, hogy ha már megyek a városba, ugyan vegyek már két pud túrót (elnézést a hülye viccért, két pud kb. 32 kiló), azazhogy a szövegszerkesztőjébe szalagot. Namármost rém jól mutat, amikor az ember megjelenik a randin, aztán közli, hogy “bocs, mingyán gyövök, csak veszek mán egy kis festékszalagot a vápuróba”. (Waapuro = waado purosessaa – szövexerkesztő.) Azért szemrebbenés nélkül megtettem.
A két leány – Fujikawa Tomoko és Idenawa Kayoko, civilben fogászasszisztensek, de nem ugyanott – felvetette, hogy mi lenne, ha a Sankeien Parkba mennénk. Kérdezték, hogy voltunk-e ott, Attila tényleg nem, én is csak a külső kertben, mondtuk. Hát akkor menjük? (Negyed négy volt.) Izé, mintha négykor becsukna, és a busz meg egy óra oda. Nahát, hogy mi milyen jól tudjuk.
Menjünk viszont el a Sega Joypolisba, ötlöttem fel. (A már említett, frissiben beszerzett prospektusból néztem ki, és tegnap láttam a Harbor View Parkból.) Előtte meg esetleg a Harbor View Parkba, meg megnézhetnénk a külföldiek temetőjét. A parkba meg a temetőbe mindenki beleegyezett, a vidámpark ellen Tomoko és Attila kifogásokat emelt. Inkább moziba mennének.
Mindenesetre elmentünk vonattal Ishikawachóig, ott végiggyalogoltunk a Motomachi vásárlóutcán, és felcaplattunk a temetőhöz. Tomoko finnyásabbnak tűnt (bár ő volt talán egy picit csinosabb), lehet, hogy nem ilyen smucig pasikhoz szokott, hanem olyanokhoz, akik taxiztatják. Különben én eredetileg vele beszéltem telefonon, és lehet, hogy berágott, amikor én inkább Kayoko társaságát kerestem, aki kissé rusnyább volt, de legalább kedvesebb. (Különben mindkettő volt vagy huszonkilenc éves.)
A Gaijin bochi igazán tanulságos látvány. Először is, holmi adományt vasaltak ki belőlünk. Én gondoltam, hogy adok vagy húsz yent a temető fenntartására, úgyse nagyon fogom összemászkálni, de aztán kétszáz yentől indult a licit. Nem emeltünk rá. Másodszor, a temető valahogy úgy néz ki, mintha fognának egy-egy kisebb német, angol, holland, francia meg tudomisén, eszkimó temetőt, bedugnák egy nagy zsákba, jól összeráznák, aztán ágyúból kilőnék a szemközti hegyoldalra. Merthogy hegyoldalon van szegény. Szóvá is tettem a temető enyhén szólva is eklektikus külsejét, mielőtt a lányokon eluralkodott az áhítat.
A Harbor View Park viszont nappal is szép, sőt. Aztán kicsit mászkáltunk még a hegy tetején, és találtunk további múzeumokat, amelyek zárva voltak, például valami Meiji-kori irodalmi múzeumot, amely remek alkalom volt felidézni, hogy mennyit felejtettem a Meiji-kori irodalomból. Utána meg egy Osaragi Jiro (Dzsiró) nevű író házába botlottunk bele.
Kérdeztem, hogy kicsoda, mire Tomoko – nem tudni, hogy komolyan, vagy heccből – azt mondta, hogy egy Nobel-díjas japán író. Nekem kicsit elborult az agyam, hogy akkor most ki kit néz hülyének, és lágyan megjegyeztem, hogy az nem biztos, mert összesen csak két japán író kapott irodalmi Nobel-díjat, Kavabata Jaszunari még régebben, meg Óe Kenzaburó tavaly. Erre leesett az összes álluk, és abbahagytuk az irodalmi vetélkedőt. Attilának nagyon tetszett a közjáték.
Végül is elhatoltunk a Sega Joypolisba. Ez a Segának egy videojátékokkal és egyéb attrakciókkal megtűzdelt, félig játékterme, félig vidámparkja. A beugró 500 yen, Attila és Tomoko csak ezt vették; mi Kayokóval befizettünk a 3600 yenes “mindenre, akárhányszor felülhecc” című jegyre. Neki is láttunk felülni a mindenre: kezdetnek mindjárt egy szellemvasút-féle marhaságra, ami annyival volt több, hogy lőni is kellett. Én azt hittem, hogy célozni is kell, ezért feleakkora eredményt értem el, mint Kayoko. Kaptam is rendesen a képemre, hogy milyen béna vagyok. Aztán bementünk valami jósdába, ahol szóvá tették, hogy “ez ám csak japánul van”, mire hanyagul válaszoltam, hogy nem baj. Kaptunk valami fénylő izével meg löttyel teli tetraédert, aztán egy masinának be kellett diktálni az adatainkat, eddig még ment is. Aztán egy nagy, körpanoráma-szerű képernyőn bemutatkoztak a Nap, a Hold meg a Föld, és mindenféle kérdéseket tettek fel, amire úgy kellett válaszolni, hogy ha igen, a tetraéder fölé kellett tenni a kezünket. Végül kaptunk egy személyre szóló, nyomtatott cetlit, amiből kiderült, hogy 79 százalék valószínűséggel teremtett egymásnak az isten bennünket Kayokóval, ami annál nagyszerűbb, mert összevissza válaszolgattam a kérdésekre, sőt, ő is csak a harmadik után jött rá, hogy kérdezik. Mindenesetre kiderült, hogy egoisták vagyunk, és makacsak. Aztán jött egy űrutazás, VR-sisakokkal; úgy beleszédültünk, hogy na. Ekkorra már tudtam, hogy annyira nem is kell célozni, csak lőni, mint őrült.
Attiláék eddigre elszórtak játékautomatákra alig valamivel több pénzt, mint mi a belépőnkre, és éppen ettek a hamburgeresnél. Mi lejelentkeztünk, közöltük, hogy akkor is felülünk mindenre, és száguldottunk tovább. Következett egy egy őrült dodzsem, amiből lőni is kellett; a tíz autó közül én a kilencedik, Kayoko a tizedik legrosszabb helyet bírta elérni. Ezután egy, a Vidámpark régi Rakétájához hasonló, mozit vetítő, de sokkal ügyesebben rázó gépbe ültünk, majd résztvettünk egy virtuális Forma-1-futamon. Csak kicsit lettünk megint a legutolsók.
Az egyik látványosság zárva volt, de hirtelen kinyitották. Ez egy hullámvasútba oltott, mint kiderült, lövöldözés: megint azt hittem, hogy célozni is kell, és így végül nem sikerült megmentenünk a hercegnőt. Aztán kiderült, hogy a legtöbb párnak nem sikerül, pedig ha sikerült volna, akkor kapunk fényképes bizonyítékot.
Visszatérve Attiláékhoz, Kayoko odaadta neki a bérletét, hogy jöjjön el velem hercegnőt menteni. Miközben vagy tíz percig sorban álltunk, egyetlen párnak sikerült csak a dolog. De aztán úgy látszik, a szabvány tájékoztatónál sokkal intellektuálisabban magyaráztam el Attilának, hogy mit is kell csinálni (“lőjél, mint állat…”), mert porrá aláztuk az összes szörnyet, aztán akkorát üvöltöttünk, hogy kint azt hihették, már megint a sárkány nyert, csak ezúttal élesben ment a buli. Kaptunk is bizonyítékot, de csak egy papírt.
Aztán lenyomtunk még két Forma-1 futamot is (hasonló, mint otthon a Daytona, végül is ugyanaz a Sega gyártotta), másodikra már harmadik lettem (elsőre első, de csak ketten mentünk Attilával).
Végül játszottunk cápapüfölőst is. Ez a szabvány vakondpüfölős cápásított változata. A vakondpüfölős (moguratataki) egy rém népszerű játék Japánban, az a lényeg, hogy lukakból vakondok nézegetnek kifele, és amikor egy kidugja a fejét, egy kicsit megpuhított nagy kalapáccsal disznómód fejbe kell vágni. A cél, hogy minél több vakondot kiirtson az ember, bár mindig újraélednek. Általában egyszerű kielégülésre megy a dolog, bár néha, valamilyen lehetetlen korlát teljesítésekor ajándékokat is kap az ember. A játék olyan népszerű errefelé, hogy ha otthon valaki felüti az Értelmező Kéziszótárt egy akármilyen főnévnél, na olyan püfölős is van itt.
Mink cápákat öltünk. Fél perc alatt ötvenet kellett volna kinyírni ahhoz, hogy pólót kapjon ajándékba az ember, de mivel hatan voltunk, így a győztes mindenképp kapott. Attila és én egyaránt 49-et nyírtunk ki, de úgy látszik, az én 49-em volt a több, mert az én masinámon gyulladt ki az “Első” felirat, így én kaptam pólót, meg a legjobb lány. Attila duzzogott, hogy ő miért nem, pedig a feketeleves még csak ezután jött. Elhagyta tudniillik a zsebe tartalmát, papírzsebkendőstül, pénztárcástul, rongyos hatezer yennel benne. Nem is lett meg, csak a papírzsebkendő meg húsz yen apró. Én előtte piszkáltam is vagy százszor, hogy miért nem hord legalább egy nylonzacskót magával, de most valahogy nem akartam felemlegetni. Mindegy, legalább többet ő sem piszkál a táskám miatt, amit mindenhova magammal viszek.
Aztán elmentünk vacsizni, egy közeli pizzáshoz. Az adagok kicsik voltak, de ízletesek, és végül jól is laktunk. Szóval mindent összevéve szép nap volt, csak kicsit drága.