Sabolc olvas

Az utóbbi időben végre sikerült megbízhatóan beüzemelni a Sony PSP-n működő Bookr könyvolvasót, és most megint egy időre elodáztam a Kindle vásárlását. Sikerült ugyanis belőni, hogy hogyan érdemes beformázni úgy szövegeket, hogy kényelmesen lehessen olvasni (120 x 550 mm-es oldalméretű PDF-eket kell csinálni), illetve kicsit átdefiniáltam a billentyűkiosztást: akár egy kézzel is simán lehet olvasni mozgólépcsőn, metrón, álldogálás közben, bárhol. Így aztán sikerült jó néhány adósságot letudni az elmúlt hetekben.

Nem kizárólag ennek kapcsán, de ha már olvasás, a “boox to read” listán ott volt Ferber Katalin két könyve, A siker ára és A felkelő nap árnyéka. Én ugyan nem találkoztam vele még személyesen, de embert nem ismerek, aki bármi kedveset mondott volna róla, úgyhogy kicsit kíváncsi voltam… és az eredmény nagyjából meg is felelt a várakozásoknak. Két meglepetés volt, az egyik plusz, a másik mínusz.

Ferber Katalin gazdaságtörténész és tanár, a Waseda Egyetemen tanít, ennél Japánban nem nagyon lehet feljebb jutni. Tanárnak állítólag az a fajta, akit először gyűlöl a diák, hogy hogy lehet ilyen kegyetlen, aztán évtizedekig hálás, hogy ő adott egyedül használható tudást. Azt, hogy mennyire jó gazdaságtörténész, én nem tudom objektíven megítélni, de a könyvekből világosan lejön, hogy 1. irtózatos mennyiségű tudást halmozott fel a fejében, amiből nagyon jól tud válogatni és visszaadni; 2. ezek nagy része egyáltalán nem Japán-barát forrásokból származik; és 3. kelet-európai lévén van egy olyan látásmódja, ami sem az elfogult japán gazdaságtörténészeknek, sem a maguktól elszállt, egyébként sokszor ijesztően szűklátókörű nyugat-európai és amerikai kollégáiknak nincs. Nem szégyen bevallani, én is tanultam jó pár új dolgot a könyvekből.

És akkor most a pluszmínusz.

Ami nekem plusz volt, hogy Ferber Katalin saját bevallása szerint is deviáns (a néni körülbelül annyira barátságos, mint a lópokróc). Márminthogy ez nem róla terjengő pletyka, tényleg tudja magáról, elmondja, hogy miért, az ember tán valahol még meg is érti (nem mintha ez annyit segítene a társalgásban). Kalapot le.

Ami viszont mínusz volt, hogy a könyvek, különösen az árnyékos olvasása közben nem tudtam nem egyfolytában Michael Moore-ra gondolni. Ha tetszettek látni Michael Moore filmjeit, valószínűleg értik, mire gondolok. Hihetetlen szívóssággal jár utána disznóságoknak, eltakargatott dolgoknak, én két filmjét szeretem nagyon, a Roger & Me-t és a Bowling for Columbine-t (ez utóbbi Mo-n Kóla, puska, sültkrumpli címmel ment), elképesztő dolgokra derít fényt… csak éppen ezt teszi egy meglehetősen erőszakos, visszatetsző, az ő véleményével ellentétes nézeteket letorkoló, meg sem hallgató módon. Más szavakkal, hiába van alapvetően igaza, jónéhány embernek kinyílik a bicska a zsebében, illetve hát az egészet egy kicsit beárnyékolja a modor, a vitastílus. A másik probléma vele pedig, hogy ahogy öregszik, egyre tévedhetetlenebbnek hiszi magát, egyre kategorikusabban jelent ki állításokat (és a legutolsó könyvei/filmjei egyre rosszabbak is).

Na, kicsit hasonló érzésem volt a Ferber-könyvekkel, megint csak, főleg a másodikkal. Kijelentődnek olyan dolgok ex cathedra, amelyeknek köze nincs a valósághoz. Mutatok két példát.

Kozák: Tőletek kifelé még sok megállója van a metrónak?
Ferber: Ez nem metró, vonat. Mert a metró csak a belső Tokióban közlekedik, hatvanöt vonalon.

Tokióban tizenhárom metróvonal van, kilencet (Ginza, Marunouchi, Hibiya, Tōzai, Chiyoda, Yūrakuchō, Hanzōmon, Namboku és Fukutoshin) a Tokyo Metro (東京メトロ) üzemeltet, négyet (Asakusa, Mita, Shinjuku és Ōedo) pedig a Toei. Egész Japánban nincsen összesen 65 metróvonal. (Vasútból meg az ún. Greater Tokyo területen 65-nél jóval több van, 30 cég működtet összesen 121 vonalat, plusz van még 12 kötélvasút.)

Kozák: Én sokszor úgy vélem, hogy a koreaiakat és a kínaiakat meg tudom különböztetni a japánoktól.
Ferber: Nem lehet! Ez egy butaság. Ha ott ülnénk Tokióban az én egyik kedvenc kávéházamban, és harminc embert odaállítanék eléd, mint a filmeken, hogy mondd meg melyikük japán, melyik koreai vagy kínai, a száz százalékát eltévesztenéd. Nincs semmiféle karakteres fiziognómiás jegyük, ami alapján megkülönböztethetőek lennének.
Kozák: Ezt te teljes felelősséggel állítod?
Ferber: Igen. És ugyanez a helyzet a többi kelet-ázsiai néppel is, nincs megkülönböztető jegyük. „Mi, koreaiak, szebbek vagyunk, magasabbak vagyunk, törékenyebbek vagyunk a japánoknál” – állítják magukról a koreaiak. A kínaiak pedig azt mondják, hogy „mi ezzel szemben erősebbek vagyunk és kisebbek vagyunk, vagy nagyobbak” — a megfelelő szó behelyettesíthető. De ez egy faji mítosz, amely a nagy fehér ember, a gyarmatosító ellenmítoszaként jött létre. Én azt gondolom, hogy ez egy szemen szedett marhaság.
Már csak azért is az, mert gyártott ideológia amikor az Ige – mikor a víz borrá válik – megvalósul. Néhány évvel ezelőtt a világ vezető nemzetközi természettudományos folyóirataiban megjelent egy igen nagy port felkavaró tanulmány. Érdekes módon egy amerikai írta, úgyhogy ettől aztán ötször akkorát csattant, mint hogyha mondjuk egy francia írta volna. Ebben az állt, hogy sajnálatos módon a genetikai vizsgálatok azt bizonyítjak, hogy nem bizonyítanak semmit. Mert az afrikai törzsekben ugyanaz a génállomány van, mondjuk, mint a hollandban.
Az ázsiaiakon belül, ha Okinavára mész, egy darab okinavait sem tudsz megkülönböztetni egy hawaii embertől. Nem tudod megkülönböztetni, mert pontosan ugyanúgy néz ki. Szörnyű dühös szoktam lenni a japán diákokra, amikor elkezdik nekem ennek az ellenkezőjét bizonygatni.

Fenntartva a jóindulatot, hogy Ferber tanárnő alapvetően az egyes nemzetek gyártotta faji mítoszok (árja stb.) ellen kíván szólni, amiben mellesleg teljesen igaza van, a konkrét állítások nagyon nem igazak (ugye a száz százalékát szinte lehetetlen eltéveszteni már csak statisztikailag is). Én magam meg tudom különböztetni a japánokat a kínaiaktól, sőt, a legtöbb északi kínait a déliektől, az esetek legalább 70 százalékában, és én gyenge kezdő vagyok a japánokhoz képest. Ferber tanárnő nem tudja, zag schon, de ebből nem kéne ideológiát csinálni.

Az egésznek persze ugyanaz a kicsengése, mint Michael Moore esetében: a magabiztosan kijelentett pontatlanságok miatt a többi, egyébként feltehetőleg igaz és értékes anyag kérdőjeleződik meg; illetve hát aki meg az egészet készpénznek veszi, az a pontatlanságokat is át fogja venni, idézni fogja és terjednek majd, elpusztíthatatlanul. Ami azért nagyon kár, mert viszont a könyv nagy része tényleg rendkívül értékes, sokaknak el kéne olvasni (igaz, sokkal kevesebben tanulnának utána japánul).