Az egyetemi ryuugakusei-központ irodájából az egyik néni, név szerint bizonyos Eguchi, meghívott bennünket húst sütni. Végül is három helyett öten erőltettük rá magunkat, a két magyar, a két bolgár, és az elmaradhatatlan Jo Kain professzor.
Egy általunk eddig még ismeretlen állomáson találkoztunk vele, egy másik nénivel, aki korábban ugyanott dolgozott (és ismerte az előttünk lévő, Sass Pál nevű magyart), meg a férjével, meg a gyerekeikkel.
Kiderült, hogy erről az állomásról lehet megközelíteni egy sofőr nélküli vonattal a hakkeijimai vízi paradicsomot. Ez nem egy növény, hanem egy vízi állatkert és egy vidámpark ötvözete, és a lényege, hogy nagyon sokat kell fizetni. Mi viszont most nem vidámparkba, hanem tábortűzni mentünk.
Nekem már akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor pénzért vettünk tűzifát, de aztán amikor kiderült, hogy a megelőző gyönyörű látképet magunk mögött hagyva, valami gyárteleppel szemközt fekvő parton a harminc, egymástól tíz méternyire lévő, kibetonozott, elkészített tűzhelyen fogunk a vadonban sütni, kicsit elhervadtam. Végül is azért sütöttünk, meg finom is volt, meg pukkadásig is laktunk.
Volt egy félelmetes élményem. A másik néni a 16 éves lányát, Rjókót hozta magával, és én hülye, beszélgetni próbáltam vele. Gondoltam, megkérdezem, Rjóko-csan mit szeret csinálni. Hát úgy, izé, semmit. De mégis, szeret zenét hallgatni? Hát úgy, izé, nem nagyon. Hát sportolni? Hát úgy, izé, azt sem. De mégis, olvasni, moziba járni, gyököt vonni, vagy tudomisén? Hát úgy, izé, nem különösebben. Nem folytatom; nem sikerült rábizonyítani semmit sem, hogy volna hozzá kedve. Na most, ez itt a jövendő generáció, aki el fogja tartani apukát meg anyukát.
Aztán még elmentünk Eguchiékhoz, ott megfürödtünk (Emo nem, pedig nem ártott volna), mi összesen körülbelül annyi ideig, mind Jo Kain professzor egyedül. Én jinbei-be öltöztem át, meglehetősen népszerű is lettem tőle.
Hazafelé a vonaton egy kicsit meg is bámultak, különösen, miután felszállt három gyerekgyilkos képű, latin-amerikainak tűnő egyén, és én hangosan elkezdtem szitkozódni, hogy gaijin. A szemközt ülő pár kicsit meg is mosolygott, mire én kissé férfiasan felmordultam, hogy márpedig én nem vagyok külföldi. (Nyelvológusoknak és érdeklődőknek: aki könyvből tanult japánul, az valószínűleg itt a Watashi wa gaijin ja nai yo mondatot mondaná, ahol ugye nem az udvarias dewa arimasen-t, hanem az egyenes és közvetlen ja nai-t használta, és amiben a yo mondatpartikuláról azt tanulta, hogy ez ám nyomatékot ad a mondatnak. Nyomatékot, a frászt. Még a Vadadi Zsolt, aki pedig három évet húzott le itt, ő is beleesett ebbe a hibába. Japánul nyersen ez úgy hangzik, hogy Ore sa, gaijin ja nai zo, az egész körülbelül azzal a hangsúllyal előadva, ahogy a Tornagatya-szama beszélt a Sógunban. Na, ez maszkulin.)
Este telefon jött Abe mestertől, akit múlt héten végre sikerült először felhívni. Mondtam neki, hogy nekem kezd sűrűsödni a programom, és szeretnék minél előbb menni, hogy még találkozni tudjak Vadadi Zsolttal meg Bárány Tibivel (magyar kendósok, itt edzőtáboroznak), és ki tudjuk cserélni a nekem és az általam küldött pakkokat. Jó, akkor holnap este – mondta ő. És azt is megemlítette, hogy esetleg ad nekem kölcsön kendófelszerelést.